Túl az első negyeden

A mozgalmasan telt egy hónap után egy viszonylag visszafogott, akciókban kevésbé gazdag hét következett. A hétfő most kifejezetten kedves arcát mutatta meg, hisz aznap nem volt óránk, így a hosszú hétvége örömét élvezve kedvemre lustálkodhattam. 

No, persze szégyelltem volna magam, ha az egész napom semmittevéssel telik, így gyorsan megírtam a következő blogbejegyzést. Rá 3 napra pedig a következőt, ennélfogva mondhatom, hogy behoztam a lemaradásomat blogírás terén (már csak a sulis dolgokban kellene ilyen szorgosnak lennem, s akkor minden tökéletes lenne :)). Na de, ami késik, nem múlik. ;)

Szerdán a szokásos club parkos partira mentünk, de, nem tudom, hogy csak amiatt, mert szolidabban iszogattam, vagy mert a szokásosnál is kevésbé jól viseltem a tömeget, most nem volt annyira jó a buli. Előtte viszont, el ne felejtsem! volt egy kisebb eurodinner parti a Sarnaban (másik koli), ahol a törökök és az olasz lány várt(ak) nagy szeretettel minket. A török lányok tavaszi tekerccsel (mennyei volt!!), az olasz lány pedig szusival készült(ek)! Jómagunk szerény személyünket vittük, no meg egy kis hazait (pálinka, unicum és tócsni formájában). Mondanom sem kell, a pálinka után (persze minket leszámítva :D) mindenki levegőért, illetve a mellkasához kapkodott, hogy ez bizony éget, mint a tűz! :D Talán nem hiába mondják kerítésszaggatónak is (jelen esetben mondhatnánk "mellkas-szaggatónak" :D).

egy Michelin csillagos étterem is megirigyelné a felhozatalt :)

Csütörtökön röpi edzésünk volt, ugyanis, egy hét múlva, szombaton lesz az ESN olimpia, amire beneveztünk. S amire nem árt kicsit felkészülni, ha nem akarunk égni, mint a Reichstag (hogy Krisztina szavaival éljek). Nem mondom, hogy Krisztinának nem volt igaza, mikor a fent említett mondatot halkan elmormolta a "bajsza alatt", de azért nem látom olyan vészesnek sem a helyzetet, a végére egész jól belejöttünk. A héten lesz még egy edzésünk, én pedig hiszek a csodákban! :D

a végére belejöttünköt nem így értettem :D

A hétvégém pedig ismét csak a baráti (társas) kapcsolatok ápolásának szellemiségében telt: elutaztam Łodzba meglátogatni Robertéket.

Monikaval

Roberttel

Łodzban 2 évvel ezelőtt ilyen tájt kemény 2 hónapot töltöttem, ekkor kezdődött el az egész blogírosdi. Robertet is onnan ismerem: abban az alapítványban dolgozott, ahol én a szakmai gyakorlatomat teljesítettem. Ahogy megérkeztem, első állomásunk rögtön a kis gyufaáruslány alapítvány volt, mert hát ugye mégiscsak illő dolog személyes tiszteletünket tenni nemcsak a barátainknál, de a főnökünknél is. Piotr, az akkori főnököm semmit nem változott, annál inkább az alapítvány helyzete. Akkoriban sem ment minden fényesen, de mostanra az alapítvány területe a felére csökkent, a 2 emelet helyett már csak egyet birtokolnak (bár szerintem ez már így is csodának számít, hogy egyáltalán működik). S noha Robert felhívta a figyelmem arra, hogy bármivel is kínál Piotr, nehogy elfogadjam, a saját készítésű borára s dzsemére nem mondhattam nemet (ami hozzáteszem, nem is volt olyan rossz, sőt!, jó, na, azért nem is egy caubernet sauvignonról beszélünk). Úgy tűnt, olyannyira sikeresen "játszottam a szerepem", hogy Piotr még egy üveg (természetesen saját) borral is megajándékozott (bár valószínűleg csak viszonozni akarta a kedvességem, mert én is vittem neki egy kis itthoni nasit). No és persze nem maradhatott el az alapítványi szuvenír sem: egy limited edition illatosított gyufásdoboz! :)

Az alapítványtól kisebb kitérővel Roberték lakása felé vettük az irányt, ahova megérkezve még gyorsan betértünk a helyi Biodronkába, ahol pedig a csorbaleveshez valókat szereztük be. Mert bizony ám, Roberttal ketten arra vállalkoztunk, hogy elkészítjük a székelyek? méltán híres eledelét, a csorbalevest. Hiába, mire másra nem jó az erasmus, mint hogy az ember fejlessze a sütési-főzési készségeit? :D Szombat este felé nagy nehezen sikerült is nekifogni, anyát állandó készenlétbe helyezve, hogyha bármi történne, akkor azonnal tudjam mi a teendő. Anyu persze nem átallta adni a hasznos jó tanácsokat, mint például addig párold a zöldséget, míg az össze nem zuttyan (aha-aha, persze, értem én, zuttyan, hát hogyne... :D). Vagy hogy amíg az egyik félig puha, félig kemény nem lesz, akkor adhatod hozzá a többit (hát persze, sima liba megállapítani, hogy a drága sárga répa épp félúton van a megpuhulásban :D). No, de, hogy elejét vegyem a kíváncsiságotoknak, a leves végül csodálatosan jól sikerült, én legalábbis (de Robert és Monika is) teljesen elégedett voltam a végeredménnyel. Ennélfogva az Úr napját a csorbalevessel kezdtük meg, majd megadva a kellő tiszteletet a vasárnapi ünnepi ebédnek, rántott husi krumplipüré kombóval adtunk az élvezeteknek. 

csorba á la R&R

Közben, csak hogy helyet csináljunk az ebédnek, jártunk egyet a környéken, s végre kipróbáltam a lengyel bubit is!! Nagyon menő volt, az időjárás fantörpikus volt, szinte úgy éreztem magam, mintha csak otthon mentem volna egy kört a bringával (be kell valljam, már nagyon hiányzott a bicajozás, első dolgom, ha hazamegyek, egy tatai tókör lesz, az fix :)).

mert ha nincs kép róla, akkor meg se történt :P

S mielőtt felültem volna a Varsóba tartó vonatra, megejtettem egy röpke találkozást Adriannal is (akivel ugye anno már Varsóban is találkoztam). Ez alkalommal egy fagyizóba ültünk be, ott beszélgettünk el kedélyesen, miközben egy mini történelem órát is tartottam neki Erdéllyel (s Trianonnal kapcsolatban). A csorba leves kapcsán került szóba Erdély, amire ő egyből rávágta, hogy ja, igen, Románia, s mondtam igen, persze, Romániában van, de azért mégiscsak jobb szeretünk róla úgy beszélni, hogy Erdély (Románia nélkül). Félig székely lévén ez kikívánkozott belőlem, s úgy látszik, nem volt hiábavaló, mert Adrian korábban nem is hallott erről (végülis jogos, Spanyolországban miért tanítanának Erdélyről,s  a csavaros észjárású székelyekről). Sebaj, ez legyen a legkevesebb, amíg tehetem, büszkén teszek tanúságot a világ bármely részén Csaba királyfi nemzetségéről!