Az élet élet, éljed...

A 4. itt töltött hetem egy elég mellbevágó hírrel indult. Az egyik tanárunkról ugyanis kiderült, hogy rákos beteg, s hogy a kezelései miatt előfordul, hogy néha elmaradnak óráink. Ezt ő jelentette be nekünk, felkészítve minket az esetleges külső jellemvonásaiban bekövetkező változások kezelésére/fogadására. Személy szerint engem az ilyen hírek mindig egy kicsit kizökkentenek a hétköznapi kerékvágásból, mert sajnos hozzátartozóim s szintén egy volt tanárom révén volt "szerencsém" ehhez a semmiképp sem kellemes dologhoz. Ez az egyik olyan "miért?" kérdésem a jóIstenhez, amire talán sose kapom meg a választ. Ugyanakkor ez az a dolog, ami még inkább felhívta arra a figyelmem, hogy tényleg nem ér meg egy vita sem annyit, hogy haraggal menjen le a napunk. Bevallom, sokszor nekem is nehéz elengedni egy-egy vitát anélkül, hogy el lenne ismerve, hogy én voltam az "okosabb", s nem a másik. Ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy másnap lehet nem láthatom a másikat, akkor a fene megeheti az egészet, nem izgat: inkább legyen lehetőségem még egy napot eltölteni a másikkal, minthogy aznap "nyugodtan" hajthassam álomra a fejem, hogy igen, megint csak én voltam a tuti. Még akkor is, ha nem mindig a szívem csücske az az emberke, inkább cívódjunk még egy napot egymással, mint egyet se (mert azért alapvetően többet vagyunk jóban egymással, mint nem=tehát több jó pillanat hiányozna, mint rossz).

De kicsit kevésbé borongós vizekre evezve: szerdán itt sem maradt megemlékezés nélkül március idusa. Kollégiumunk a Bemowo-Ratusz nevű kerületben helyezkedik el, melyből a Bemowo (gondolom én) Bem apóra, a lengyel származású magyar honvéd altábornagyra utal. S van is itt a közelben egy szobor Bem apó emlékének, mely előtt rengeteg lengyel, magyar szalagos koszorú volt már, mikor mi suliba indultunk. Sőt, még a magyar zászlót is felvonták aznap, dagadt is a mellünk a büszkeségtől. :) Mint később azt megtudtam, ez az egész kedves gesztus Bemowo kerület polgármesterének (?) köszönhető. Sőt, amit akkor a kivetítőn még nem értettem, hogy miért van feltüntetve Óbuda, arra is választ kaptam (Adritól, róla még később :)): Óbuda és Bemowo testvér-kerületek (nem is tudtam, hogy ilyen is van :D).

Bem apó

S ahogy azt az előző blogbejegyzésemben említettem, ezen a héten is igyekeztem kimozdulni a kuckómból, s kicsit több időt tölteni a többiekkel, így az este elmentem velük (végre :D) a Park Klubba. A Park Klubról azt kell tudni, hogy minden szerdán 10 zlotyiért hajnali 1-ig "ingyen" sör van, ami nyilván elég vonzó az egyetemisták számára... az már más kérdés, hogy a sör milyen... a lényeg, hogy a hangulat jó legyen, arra pedig egy szavam se lehetett aznap este. :) Olyannyira, hogy másnap szinte egész nap a buli következményeit pihentem... :D 

Aznap este szintén volt egy parti, de azt már (a többiekkel ellentétben) nem vállaltam be, jóból is megárt a sok elvén.

No és persze azért, mert másnap jött (dobpergés... :D) Kristóf, s nem akartam olyan lenni, mint a mosott kapca, mikor vele találkozom. Őt utoljára akkor láttam (élőben), mikor a "búcsúbulim" volt, ami meg ugye nem mostanában volt... s ha hosszú idő után most találkozol újra a szíved választottjával, akkor nyilván szeretnél a lehető legragyogóbban kinézni. :)

Így nem csak a lelkemet, de magamat is "ünneplőbe" öltöztetve indultam Kristóf elé a reptérre, ahova tartva útközben megismerkedtem Adrival. Nagyon viccesen történt az egész: láttam, ahogy az egyik buszmegállóban felszállt egy lány, akinek a kabátján ott tündökölt a magyar kokárda, gondoltam is magamban, hogy egy honfitárs (vagy "rosszabb" esetben egy lelkes lengyel), akit akár meg is szólíthatnék, hisz milyen poén lenne már... Hosszas időzés után végül sikerült is összeszednem a bátorságomat, s egy "Helló, jó a kokárdád"-dal ráköszöntem, amire ő nevetve válaszolt. :D Szó szót követett, kiderült, hogy ő is a reptérre igyekezett a magyar vendég fellépők elé, akik az aznapi március 15-ei megemlékezés kapcsán jöttek Varsóba. A reptérre kicsit késve érkeztünk, de végül mindketten szerencsésen megtaláltuk "vendégeinket". 

Nagyon furcsa volt ilyen hosszú idő után újra szemtől szembe állni egymással, szinte alig hittem, hogy Kristóf teljes valójában áll ott előttem. Annyira hozzászoktam az esti fészbukos beszélgetéseinkhez, hogy mondtam is neki, hogy szinte olyannyira hiányolom azokat a beszélgetéseket, hogy este is majd úgy kell beszéljünk... :D Persze nem így történt, igyekeztük a hétvége minden együtt töltött percét a lehető legjobban kihasználni. Sajnos az időjárás nem fogadott a kegyeibe minket, de ettől függetlenül azért tettük egy sétát az óvárosban, majd (ahogy anno a mentorommal is tettem) betértünk a Manekinbe egy palacsintás ebéd erejéig. De ez alkalommal kipróbáltam a forró limonádét is, és úúúú, nagyon finom volt. :) A hétvége hamar elrepült, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismét a reptéren állok Kristóffal, csak ez alkalommal nem az érkezési, hanem az indulási oldalon. Szerencsére nem volt nagyon időm búslakodni, mert ahogy elköszöntünk egymástól, igyekeztem is vissza a koliba, hogy aztán egy frissítő tízórai után elindulhassak egy másik találkozóra, a jóIstennel. :)

mit nekünk borongós idő, ha a kedvünk ragyogó ;)

Ahogy arra utaltam korábban, az előző misén elkezdődött keresztelkedési szertartás befejeződött, ezúttal viszont nem tartott olyan sokáig. Most "csak annyi" volt, hogy a leányzó kivonult az oltárhoz, a pap bácsi szólt hozzá s hozzánk is egy pár jó szót, majd végérvényesen is az egyház tagjává avatta a lányt. Viszont, ezen a misén nem ő volt az egyetlen, aki a keresztség szentségében részesült, még kb olyan 8-10 fiatalt kereszteltek meg rajta kívül (az ő keresztelkedési szertartásuk azonban már inkább hasonlított a hagyományoshoz: nem lett elosztva több részre, csak a homlokukra kaptak rajzolt keresztet, illetve a  nyakukba egy igazi kiskeresztet). Nem tudom, hogy véletlen egybeesés vagy sem, de ez alkalommal az én szívemben is olyan vágy égett a jóIsten iránt, mint amilyen éghetett az újak szívében is. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy jó nekem ott lenni, s hogy még milyen hosszasan el tudnék ott időzni, hisz mostanában nem igen volt/van lehetőségem csendben félrevonulni s minőségi időt tölteni a jóIstennel. Pedig mennyire nagy erőt tudok meríteni az ilyen csendességekből...

Zárszóként Teréz anya gondolatai jutottak eszembe: