A halogatott beszámolók egyik hátránya az, hogy nem sikerül
leírnom hiánytalanul mindazon
történéseket, amik igenis említésre méltóak.
Például, mindezidáig még csak meg
sem említettem a mentoromat, aki pedig nem kispályás szereplője az itteni
kalandjaimnak. Többek között ő volt az, aki az "izgalmas" vonatút
után egy hatalmas transzparenssel várt rám a pályaudvaron, majd kísért el a
kollégiumhoz. S ő volt az is, akivel egy
kellemes óvárosi séta után betértünk a lengyelek méltán híres palacsintázós
helyére, a Manekinbe. Ezt a helyet úgy kell elképzelni, hogy minden nagyobb
városban van legalább 1-1 belőle, s mindig sor áll a bejárat előtt (függetlenül
az időjárástól/évszaktól/miegyébtől). Nem volt ez másképp akkor se, mikor mi
mentünk oda, én le is tettem volna a tervről, ha Dominika nem mondja azt, hogy
ez még nem is olyan nagy sor, s érdemes kivárni.
Legalább a várakozás alatt
volt időm kitalálni, hogy milyen palacsintát is szeretnék enni, s választásom
egy csirkehúsos, camemberes, áfonyás palacsintára esett, ínycsiklandó
sajtszósszal s körettel tálalva. :) Nemcsak finomnak hangzott, de az is volt.
;)
 |
| nyammi :) |
Dominikának, szegénynek, kevésbé volt szerencséje a választottjával (s itt
jön a karma, amit beharangoztam az előző beszámolómban :D)... Elsőre kinézett
magának egy olyan palacsintát, ami nem volt, másodjára, szintén... végül, (a
pincér sürgető tekintetének engedve?) rábökött egy harmadikra, amiről számára
csak később derült ki, hogy a tésztája csípős, amit ő pedig sajnos annyira nem
preferált, így a palacsinta egy részét (szerencsére a nagyobbikat) tudta csak
elfogyasztani. A nem annyira diák-pénztárcabarát árak, s a pincérek
"igyekezzél már" tekintete ellenére jó szívvel tudom ajánlani a
helyet, legalábbis, ha az ember csak látogatóba jön Lengyelországba s nem minden
nap tervez a Manekinben enni. :D
A másik esemény, amiről még elfelejtettem írni, az a horror
háza volt (nem is értem, hogy pont erről hogy feledkezhettem meg?! :D). Ilyen
helyen, én, még korábban sose voltam, s gondoltam, hogy most itt a megfelelő
alkalom, hogy ezt a hiányosságot pótoljam. Sikerült egy olyan csapatba
kerülnöm, ami, a csopvezet leszámítva, csupa törökökből állt. :D Nemek arányát
tekintve már kiegyenlítettebbek voltak a viszonyok, 3 fiú s 4 lány.
 |
| a "csipetcsapat" |
Mindez persze semmit nem számított, mert mikor "cselekedni kellett", a lányok közül én voltam az egyedüli, akinek volt mersze nekifogni a kalandnak. Szóval, igen, 3 fiúval léptem be a horror házba, nagyon ügyelve arra, hogy sose legyek se a sor elején, se a végén, hanem biztonságosan középen. :D A termekben végig sötét volt, egy gyengécske zseblámpa volt minden világosságunk az éjszakában, amely segítségével minden szobában az adott kulcsot kellett megtaláljuk, hogy tovább haladhassunk a cél felé. Közben persze, színész zombik s láncfűrészesek ijesztgettek elég meggyőzően, sőt, még ha ez nem lett volna elég, odajöttek hozzám, s megböködtek. De komolyan, végig csak engem, tuti kiszagolták a félelem szagát. :D Mondanom se kell, miközben én végig az életemért rettegtem, a srácok szétröhögték magukat a lelki nyugalmamért vívott tusáimon, sőt, ők is voltak annyira "kedvesek", hogy pluszba ijesztgettek is, hogy vhááá, vhúú (értitek, na :D).
Az egész nem volt több kb
15-20 percnél, de esküszöm, a végén én már alig vártam, hogy kijöhessek onnét.
:D Nem volt rossz móka, de, hogy többet nem megyek, az is biztos. :D
S akkor mi is történt a második héten? :D Voltak óráink,
amik a múlt héten nem. :D Összesen 4 órám van, hétfőn drámaterápia (teljes
mértékben gyakorlatias jelleggel), kedden amolyan kulturális antropológiához
hasonló, kicsit filozófikusabb logosz és mítoszos óra, szerdán
katonapszichológia van (ahol többek között a PTSD-ről (Post Traumatic Stress
Disorder), TBI-ről (Traumatic Brain Injury), s hasonló izgis dolgokról esik
szó) s végül pénteken, a kedvenc órám, a nonverbális kommunikációs óra van. A
tanárok többsége érdekesen és érhetően ad elő, a "filós" óra az
egyedüli, ahol a néni nem igazán tudja lekötni a figyelmem (de ez talán inkább
a tananyag hibája). Hála Istennek, a követelmények sem olyan vészesek,
többnyire majd kiselőadást kell tartani, amiből meg nem, abból pedig vizsgázni.
Ja, igen. A suliról még pár szóban. Van egy olyan
dokumentumunk, hogy Learning Agreement, amit mindkét suliból az adott
emberkével alá kell íratni. Igen ám, de miért is lenne Rékának (s a többieknek)
minden olyan egyszerű... A prof, aki a lengyel egyetemen felelős ezért a
doksiért, nem volt elérhető abban az időszakban, amikor ezt el kellett volna
intézzük, mert hogy szegény, kórházban van/volt?. (Komolyan, itt azért
elgondolkoztam, hogy ezek most valami égi jelek, hogy nem itt kéne lennem, s
rohadtul szakdogát kellene írjak? :D).
De aztán hamar elhessegettem ezt a
gondolatot, mert végülis a problémát sikerült orvosolni, s a prof helyett a
dékánnal is alá írathattuk a papíruszt. Szóval, jó helyen vagyok mégis csak. :)
Na, de, kicsit hétköznapibb dolgokról is legyen szó, így a
bejegyzés vége felé. :) Adél, csütörtökön vacsira hívta meg az olasz-spanyol-portugál
barátait, s lecsóval készült, amibe én is besegítettem (nem, nemcsak enni :P).
 |
| az 5 csillagos lecsó ;) |
Sőt, olyannyira készült, hogy habár ő sose vesz vizet, a vendégei kedvéért még azt is vett, egy egész pakkal, csak épp nem olyat, amilyet szeretett volna. Ugyanis, tudni kell, hogy itt Lengyelben, a rózsaszín víz a bubis és a kék a nembubis. Így történt az, hogy Adél a bubimentes víz helyett, bubis (ráadásul grapefruitos) vizet vett. :D (Karma 2 :D). Még jó, hogy a jófej szobatársa (vagyis én :D) tisztába volt ezzel, s ki tudta segíteni bubimentes vízzel.
A
vacsi jól sikerült, s folytatása volt szombaton, portugál ebéd formájában (amit
természetesen a portugál srác, Jose készített el).
 |
| Portugese pasta :D |
S olyan
érdekes: amennyire ez a gondolat volt bennem, annyira erről szólt az evangélium
is. Véletlen lenne? Nem hiszem. :)
Új élményekből a 3. héten sem volt hiány, így hála Istennek,
lesz miről még írnom nektek. :)
Ölelések :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése