Túl az első negyeden

A mozgalmasan telt egy hónap után egy viszonylag visszafogott, akciókban kevésbé gazdag hét következett. A hétfő most kifejezetten kedves arcát mutatta meg, hisz aznap nem volt óránk, így a hosszú hétvége örömét élvezve kedvemre lustálkodhattam. 

No, persze szégyelltem volna magam, ha az egész napom semmittevéssel telik, így gyorsan megírtam a következő blogbejegyzést. Rá 3 napra pedig a következőt, ennélfogva mondhatom, hogy behoztam a lemaradásomat blogírás terén (már csak a sulis dolgokban kellene ilyen szorgosnak lennem, s akkor minden tökéletes lenne :)). Na de, ami késik, nem múlik. ;)

Szerdán a szokásos club parkos partira mentünk, de, nem tudom, hogy csak amiatt, mert szolidabban iszogattam, vagy mert a szokásosnál is kevésbé jól viseltem a tömeget, most nem volt annyira jó a buli. Előtte viszont, el ne felejtsem! volt egy kisebb eurodinner parti a Sarnaban (másik koli), ahol a törökök és az olasz lány várt(ak) nagy szeretettel minket. A török lányok tavaszi tekerccsel (mennyei volt!!), az olasz lány pedig szusival készült(ek)! Jómagunk szerény személyünket vittük, no meg egy kis hazait (pálinka, unicum és tócsni formájában). Mondanom sem kell, a pálinka után (persze minket leszámítva :D) mindenki levegőért, illetve a mellkasához kapkodott, hogy ez bizony éget, mint a tűz! :D Talán nem hiába mondják kerítésszaggatónak is (jelen esetben mondhatnánk "mellkas-szaggatónak" :D).

egy Michelin csillagos étterem is megirigyelné a felhozatalt :)

Csütörtökön röpi edzésünk volt, ugyanis, egy hét múlva, szombaton lesz az ESN olimpia, amire beneveztünk. S amire nem árt kicsit felkészülni, ha nem akarunk égni, mint a Reichstag (hogy Krisztina szavaival éljek). Nem mondom, hogy Krisztinának nem volt igaza, mikor a fent említett mondatot halkan elmormolta a "bajsza alatt", de azért nem látom olyan vészesnek sem a helyzetet, a végére egész jól belejöttünk. A héten lesz még egy edzésünk, én pedig hiszek a csodákban! :D

a végére belejöttünköt nem így értettem :D

A hétvégém pedig ismét csak a baráti (társas) kapcsolatok ápolásának szellemiségében telt: elutaztam Łodzba meglátogatni Robertéket.

Monikaval

Roberttel

Łodzban 2 évvel ezelőtt ilyen tájt kemény 2 hónapot töltöttem, ekkor kezdődött el az egész blogírosdi. Robertet is onnan ismerem: abban az alapítványban dolgozott, ahol én a szakmai gyakorlatomat teljesítettem. Ahogy megérkeztem, első állomásunk rögtön a kis gyufaáruslány alapítvány volt, mert hát ugye mégiscsak illő dolog személyes tiszteletünket tenni nemcsak a barátainknál, de a főnökünknél is. Piotr, az akkori főnököm semmit nem változott, annál inkább az alapítvány helyzete. Akkoriban sem ment minden fényesen, de mostanra az alapítvány területe a felére csökkent, a 2 emelet helyett már csak egyet birtokolnak (bár szerintem ez már így is csodának számít, hogy egyáltalán működik). S noha Robert felhívta a figyelmem arra, hogy bármivel is kínál Piotr, nehogy elfogadjam, a saját készítésű borára s dzsemére nem mondhattam nemet (ami hozzáteszem, nem is volt olyan rossz, sőt!, jó, na, azért nem is egy caubernet sauvignonról beszélünk). Úgy tűnt, olyannyira sikeresen "játszottam a szerepem", hogy Piotr még egy üveg (természetesen saját) borral is megajándékozott (bár valószínűleg csak viszonozni akarta a kedvességem, mert én is vittem neki egy kis itthoni nasit). No és persze nem maradhatott el az alapítványi szuvenír sem: egy limited edition illatosított gyufásdoboz! :)

Az alapítványtól kisebb kitérővel Roberték lakása felé vettük az irányt, ahova megérkezve még gyorsan betértünk a helyi Biodronkába, ahol pedig a csorbaleveshez valókat szereztük be. Mert bizony ám, Roberttal ketten arra vállalkoztunk, hogy elkészítjük a székelyek? méltán híres eledelét, a csorbalevest. Hiába, mire másra nem jó az erasmus, mint hogy az ember fejlessze a sütési-főzési készségeit? :D Szombat este felé nagy nehezen sikerült is nekifogni, anyát állandó készenlétbe helyezve, hogyha bármi történne, akkor azonnal tudjam mi a teendő. Anyu persze nem átallta adni a hasznos jó tanácsokat, mint például addig párold a zöldséget, míg az össze nem zuttyan (aha-aha, persze, értem én, zuttyan, hát hogyne... :D). Vagy hogy amíg az egyik félig puha, félig kemény nem lesz, akkor adhatod hozzá a többit (hát persze, sima liba megállapítani, hogy a drága sárga répa épp félúton van a megpuhulásban :D). No, de, hogy elejét vegyem a kíváncsiságotoknak, a leves végül csodálatosan jól sikerült, én legalábbis (de Robert és Monika is) teljesen elégedett voltam a végeredménnyel. Ennélfogva az Úr napját a csorbalevessel kezdtük meg, majd megadva a kellő tiszteletet a vasárnapi ünnepi ebédnek, rántott husi krumplipüré kombóval adtunk az élvezeteknek. 

csorba á la R&R

Közben, csak hogy helyet csináljunk az ebédnek, jártunk egyet a környéken, s végre kipróbáltam a lengyel bubit is!! Nagyon menő volt, az időjárás fantörpikus volt, szinte úgy éreztem magam, mintha csak otthon mentem volna egy kört a bringával (be kell valljam, már nagyon hiányzott a bicajozás, első dolgom, ha hazamegyek, egy tatai tókör lesz, az fix :)).

mert ha nincs kép róla, akkor meg se történt :P

S mielőtt felültem volna a Varsóba tartó vonatra, megejtettem egy röpke találkozást Adriannal is (akivel ugye anno már Varsóban is találkoztam). Ez alkalommal egy fagyizóba ültünk be, ott beszélgettünk el kedélyesen, miközben egy mini történelem órát is tartottam neki Erdéllyel (s Trianonnal kapcsolatban). A csorba leves kapcsán került szóba Erdély, amire ő egyből rávágta, hogy ja, igen, Románia, s mondtam igen, persze, Romániában van, de azért mégiscsak jobb szeretünk róla úgy beszélni, hogy Erdély (Románia nélkül). Félig székely lévén ez kikívánkozott belőlem, s úgy látszik, nem volt hiábavaló, mert Adrian korábban nem is hallott erről (végülis jogos, Spanyolországban miért tanítanának Erdélyről,s  a csavaros észjárású székelyekről). Sebaj, ez legyen a legkevesebb, amíg tehetem, büszkén teszek tanúságot a világ bármely részén Csaba királyfi nemzetségéről!

Az élet élet, éljed...

A 4. itt töltött hetem egy elég mellbevágó hírrel indult. Az egyik tanárunkról ugyanis kiderült, hogy rákos beteg, s hogy a kezelései miatt előfordul, hogy néha elmaradnak óráink. Ezt ő jelentette be nekünk, felkészítve minket az esetleges külső jellemvonásaiban bekövetkező változások kezelésére/fogadására. Személy szerint engem az ilyen hírek mindig egy kicsit kizökkentenek a hétköznapi kerékvágásból, mert sajnos hozzátartozóim s szintén egy volt tanárom révén volt "szerencsém" ehhez a semmiképp sem kellemes dologhoz. Ez az egyik olyan "miért?" kérdésem a jóIstenhez, amire talán sose kapom meg a választ. Ugyanakkor ez az a dolog, ami még inkább felhívta arra a figyelmem, hogy tényleg nem ér meg egy vita sem annyit, hogy haraggal menjen le a napunk. Bevallom, sokszor nekem is nehéz elengedni egy-egy vitát anélkül, hogy el lenne ismerve, hogy én voltam az "okosabb", s nem a másik. Ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy másnap lehet nem láthatom a másikat, akkor a fene megeheti az egészet, nem izgat: inkább legyen lehetőségem még egy napot eltölteni a másikkal, minthogy aznap "nyugodtan" hajthassam álomra a fejem, hogy igen, megint csak én voltam a tuti. Még akkor is, ha nem mindig a szívem csücske az az emberke, inkább cívódjunk még egy napot egymással, mint egyet se (mert azért alapvetően többet vagyunk jóban egymással, mint nem=tehát több jó pillanat hiányozna, mint rossz).

De kicsit kevésbé borongós vizekre evezve: szerdán itt sem maradt megemlékezés nélkül március idusa. Kollégiumunk a Bemowo-Ratusz nevű kerületben helyezkedik el, melyből a Bemowo (gondolom én) Bem apóra, a lengyel származású magyar honvéd altábornagyra utal. S van is itt a közelben egy szobor Bem apó emlékének, mely előtt rengeteg lengyel, magyar szalagos koszorú volt már, mikor mi suliba indultunk. Sőt, még a magyar zászlót is felvonták aznap, dagadt is a mellünk a büszkeségtől. :) Mint később azt megtudtam, ez az egész kedves gesztus Bemowo kerület polgármesterének (?) köszönhető. Sőt, amit akkor a kivetítőn még nem értettem, hogy miért van feltüntetve Óbuda, arra is választ kaptam (Adritól, róla még később :)): Óbuda és Bemowo testvér-kerületek (nem is tudtam, hogy ilyen is van :D).

Bem apó

S ahogy azt az előző blogbejegyzésemben említettem, ezen a héten is igyekeztem kimozdulni a kuckómból, s kicsit több időt tölteni a többiekkel, így az este elmentem velük (végre :D) a Park Klubba. A Park Klubról azt kell tudni, hogy minden szerdán 10 zlotyiért hajnali 1-ig "ingyen" sör van, ami nyilván elég vonzó az egyetemisták számára... az már más kérdés, hogy a sör milyen... a lényeg, hogy a hangulat jó legyen, arra pedig egy szavam se lehetett aznap este. :) Olyannyira, hogy másnap szinte egész nap a buli következményeit pihentem... :D 

Aznap este szintén volt egy parti, de azt már (a többiekkel ellentétben) nem vállaltam be, jóból is megárt a sok elvén.

No és persze azért, mert másnap jött (dobpergés... :D) Kristóf, s nem akartam olyan lenni, mint a mosott kapca, mikor vele találkozom. Őt utoljára akkor láttam (élőben), mikor a "búcsúbulim" volt, ami meg ugye nem mostanában volt... s ha hosszú idő után most találkozol újra a szíved választottjával, akkor nyilván szeretnél a lehető legragyogóbban kinézni. :)

Így nem csak a lelkemet, de magamat is "ünneplőbe" öltöztetve indultam Kristóf elé a reptérre, ahova tartva útközben megismerkedtem Adrival. Nagyon viccesen történt az egész: láttam, ahogy az egyik buszmegállóban felszállt egy lány, akinek a kabátján ott tündökölt a magyar kokárda, gondoltam is magamban, hogy egy honfitárs (vagy "rosszabb" esetben egy lelkes lengyel), akit akár meg is szólíthatnék, hisz milyen poén lenne már... Hosszas időzés után végül sikerült is összeszednem a bátorságomat, s egy "Helló, jó a kokárdád"-dal ráköszöntem, amire ő nevetve válaszolt. :D Szó szót követett, kiderült, hogy ő is a reptérre igyekezett a magyar vendég fellépők elé, akik az aznapi március 15-ei megemlékezés kapcsán jöttek Varsóba. A reptérre kicsit késve érkeztünk, de végül mindketten szerencsésen megtaláltuk "vendégeinket". 

Nagyon furcsa volt ilyen hosszú idő után újra szemtől szembe állni egymással, szinte alig hittem, hogy Kristóf teljes valójában áll ott előttem. Annyira hozzászoktam az esti fészbukos beszélgetéseinkhez, hogy mondtam is neki, hogy szinte olyannyira hiányolom azokat a beszélgetéseket, hogy este is majd úgy kell beszéljünk... :D Persze nem így történt, igyekeztük a hétvége minden együtt töltött percét a lehető legjobban kihasználni. Sajnos az időjárás nem fogadott a kegyeibe minket, de ettől függetlenül azért tettük egy sétát az óvárosban, majd (ahogy anno a mentorommal is tettem) betértünk a Manekinbe egy palacsintás ebéd erejéig. De ez alkalommal kipróbáltam a forró limonádét is, és úúúú, nagyon finom volt. :) A hétvége hamar elrepült, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismét a reptéren állok Kristóffal, csak ez alkalommal nem az érkezési, hanem az indulási oldalon. Szerencsére nem volt nagyon időm búslakodni, mert ahogy elköszöntünk egymástól, igyekeztem is vissza a koliba, hogy aztán egy frissítő tízórai után elindulhassak egy másik találkozóra, a jóIstennel. :)

mit nekünk borongós idő, ha a kedvünk ragyogó ;)

Ahogy arra utaltam korábban, az előző misén elkezdődött keresztelkedési szertartás befejeződött, ezúttal viszont nem tartott olyan sokáig. Most "csak annyi" volt, hogy a leányzó kivonult az oltárhoz, a pap bácsi szólt hozzá s hozzánk is egy pár jó szót, majd végérvényesen is az egyház tagjává avatta a lányt. Viszont, ezen a misén nem ő volt az egyetlen, aki a keresztség szentségében részesült, még kb olyan 8-10 fiatalt kereszteltek meg rajta kívül (az ő keresztelkedési szertartásuk azonban már inkább hasonlított a hagyományoshoz: nem lett elosztva több részre, csak a homlokukra kaptak rajzolt keresztet, illetve a  nyakukba egy igazi kiskeresztet). Nem tudom, hogy véletlen egybeesés vagy sem, de ez alkalommal az én szívemben is olyan vágy égett a jóIsten iránt, mint amilyen éghetett az újak szívében is. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy jó nekem ott lenni, s hogy még milyen hosszasan el tudnék ott időzni, hisz mostanában nem igen volt/van lehetőségem csendben félrevonulni s minőségi időt tölteni a jóIstennel. Pedig mennyire nagy erőt tudok meríteni az ilyen csendességekből...

Zárszóként Teréz anya gondolatai jutottak eszembe:

A társas kapcsolatok margójára

A halogatáson sajnos még mindig nem lettem úrrá. Habár heti rendszerességgel sikerül megírnom a blogbejegyzéseket, így is egy hetes csúszásban vagyok, ami csak azért rossz, mert így sokkal nehezebb úgy visszaadni az élményeket, ahogy azokat tényleg megéltem. De azért igyekszem. :)

No, tehát, mi minden történt azóta, mióta utoljára írtam?... Elmentem például egy városnézős programra, Varsó Praga nevű negyedébe, ami régebben amolyan gettó helynek számított (kb, olyannak, mint Budapesten a nyócker), bár, ma is vannak olyan részei, amelyeken nem szívesen mászkálna az ember egyedül. 

zené(sz)oborcsoport

De, ma már mégiscsak inkább amolyan "menő hely a hipszter jellegű/érdeklődésű emberkéknek", ahol kúl dolognak számít lakni (vagy legalábbis valami ilyesmit olvastam róla :D). Tele van muralokkal (falfestményekkel) és király beülős helyekkel (utóbbival még nincs tapasztalatom :D). 

ez egy női táska akar lenni ;)

Este pedig átjött Maurizio (ő is pszichót tanul), s amolyan pertu-féle italozásba kezdtünk vele és Ilenjával (bocsi, nem tudom hogy kell helyesen írni a nevét) egy citromos vodka kíséretében. Ez azért nagy szó, mert nekem (Adéllal ellentétben) még nem igazán sikerült összehaverkodnom a szobatársaimmal (pl. Ilenjával), na meg a szaktársaimmal, hiába volnék amolyan nyitott emberke, az oldódáshoz nekem is idő kell (s néha az ital is segít... :D). 

ha kicsit jobban az üveg aljára néztünk volna, lehet mi is legalább ilyen jó hangulatba kerültünk volna... :D

S habár még mindig nem vagyunk puszipajtások, azért talán mégiscsak egy icipicivel már többek vagyunk egymásnak, mint lakó vagy szaktárs. :)

És ha már ilyen jól belejöttem az emberi kapcsolataim elmélyítésében/szintre emelésében, Adéllal is emeltük a tétet, s csütörtökön "durva" színezős és mesenézős partit nyomtunk. :D Ugyanis Adél kijelentette, hogy nincs mese (vagyis volt :D), színezni fogunk, s közben mesét fogunk nézni. Ez többé-kevésbé meg is valósult, s csak azért nem teljesedett ki, mert közben a szokásos napi "megvagyok, élek még, minden rendben" bejelentkezésemet is megejtettem az otthoniakkal. Ugyanakkor, ez az egész nem ért itt véget, ugyanis annyira rákaptam a felnőtt színezősdire, hogy azóta már 3 műremeket tudhatok magaménak. :D Hiába, kemény az erasmusos élet... :D

a végére csak belejöttem :D

Pénteken pedig elhatároztam, hogy ha már voltam angol nyelvű misén, akkor angol nyelvű keresztúton is részt veszek, így Adéllal egyetemben (igen, ennek nagyon örültem, hogy ő is jött :)) felkerekedtünk, s elmentünk, hogy megnézzük, mi fán is terem az angol nyelvű keresztúti imádság. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy valamit félreértettem, mert mikor odaértünk, még alig voltak páran, s főként öreg nénikék (kicsit lehet sztereotíp, de miért pont ők lennének azok, akik angol nyelvű keresztútra vágynak) voltak. De, aztán kicsivel később (mint ahogy meg volt hirdetve) végülis elkezdődött, s miután a nénik is megtudták, hogy angol nyelvű lesz, hirtelen megcsappant a számuk, így már az én kétségeim is szertefoszlottak, hogy hibás lenne az angol szövegértésem...:D 

kb. ilyen volt a nénik reakciója is :D

Noha az egészből alig értettem valamit (hiába volt angol nyelvű, sajnos, az atya, aki tartotta, nem beszélt tisztán és érthetően), becsületesen ott maradtam s végig imádkoztam a keresztutat a többi lelkes hívővel együtt. A vasárnapi misék során azonban sikerül jobban töltekeznem (hála Istennek), hisz akkor a misét egy másik atya tartja, aki nagyon szépen s érthetően beszél, s a prédikációi is olyan üzenetet közvetítenek, melyeken el lehet gondolkozni.

Amúgy, a második misén, amin részt vettem, egy amolyan keresztelkedési szertartásnak is a részese lehettem, ami nagyon érdekes élmény volt. Az történt ugyanis, hogy az új leányzó, aki a tagja szeretett volna lenni az egyháznak, hátulról vonult be fokozatosan az oltár elé a pappal és a keresztszülőjével együtt. Ami, ugye, számomra azért  furcsa, mert Magyarországon többnyire ez az egész csecsemő korban zajlik, s akkor is többnyire egy helyen s egy időben (nem lebontva alkalmakra - ezt majd kifejtem a következő bejegyzésben, hogy mire is gondolok ezalatt). Itt pedig, ugye, a következő forgatókönyv szerint zajlott az egész: a pap bácsi bejelentette, hogy van egy emberke, aki szeretne megkeresztelkedni, majd hátra ment hozzá, s (gondolom) a szokásos szövegeket mondva fokozatosan egyre előrébb jött a leányzóval. Amit még kiemelnék, az az volt, hogy miközben haladtak előre, a pap bácsi valami olyasmit mondott minden egyes alkalommal, hogy "keresztet rajzolok a szádra, hogy olyanokat mondj, amivel tanúságot tehetsz arról, hogy milyen jó keresztény vagy", vagy "keresztet rajzolok a szemedre, hogy olyanokat láss, hogy..." és így tovább a fülével, vállával, karjával, kézfejével is megismételve ezt az eljárást (ami egyszerre volt meghitt és vicces, már ha lehet ilyen). 

ez persze azért nem így zajlott :)

Majd miután az oltár elé értek, visszaküldte a "helyére" a leányzót, hogy amolyan majd "folyt. köv." a következő alkalommal. És úgy is volt. :)

Hétvégén, egyedül lévén (többiek Zakopaneba vagy Krakkóba mentek), igyekeztem kihasználni, hogy egyedül lehetek, s komoly vandálkodásba kezdtem (ágyon ugrálás, gagyi zenékre őrült táncolás... nem ám, nehogy elhiggyétek :D). 

valahogy így...vagy mégse? :D

Na, de, komolyra fordítva a szót, színezgettem, zenét hallgattam, jóbarátokat néztem, s még egy közös filmezés is belefért Krisztivel, a másik magyar leányzóval. 

A How to be single (Hogyan legyünk szinglik) c. "nagyszerű" filmremeket néztük, amire talán azért vállalkoztam, mert néha meg kell nézni? egy pár gagyi filmet is, csak hogy az igazán jó filmeket értékelni tudjuk. Tényleg, ezt csak akkor nézzétek meg, ha már kellőképpen zsibbadt az agyatok, s nem vágytok semmi másra, csak valamire, ami még jobban lezsibbaszt, vagy csak szimplán olyan dologra vágytok, amihez nem kell használni a szürke agysejteket... :D Ahhoz ez a film tökéletes (utólag is bocsánat, ha véleményemmel bárkit is megbántottam volna, de nekem ez volt a személyes tapasztalatom a film kapcsán).

A baráti kapcsolatok megerősítésébe belejövén (fú, ez kicsit furán hangzik :D) a következő hetem is hasonló szellemiségben telt, sőt, még egy látogatóm is volt otthonról, akinek nagyon örültem. :)

Ha még bírtatok követni, nemsokára (? :D) jelentkezem a következő bejegyzéssel, amiben minden ki-derül, amire még kíváncsiak vagytok az itteni életemmel kapcsolatban. :)

Mikor tényleg belecsapunk a lecsóba :)

A halogatott beszámolók egyik hátránya az, hogy nem sikerül leírnom hiánytalanul mindazon történéseket, amik igenis említésre méltóak. 

Például, mindezidáig még csak meg sem említettem a mentoromat, aki pedig nem kispályás szereplője az itteni kalandjaimnak. Többek között ő volt az, aki az "izgalmas" vonatút után egy hatalmas transzparenssel várt rám a pályaudvaron, majd kísért el a kollégiumhoz. S ő volt az is,  akivel egy kellemes óvárosi séta után betértünk a lengyelek méltán híres palacsintázós helyére, a Manekinbe. Ezt a helyet úgy kell elképzelni, hogy minden nagyobb városban van legalább 1-1 belőle, s mindig sor áll a bejárat előtt (függetlenül az időjárástól/évszaktól/miegyébtől). Nem volt ez másképp akkor se, mikor mi mentünk oda, én le is tettem volna a tervről, ha Dominika nem mondja azt, hogy ez még nem is olyan nagy sor, s érdemes kivárni. 

Legalább a várakozás alatt volt időm kitalálni, hogy milyen palacsintát is szeretnék enni, s választásom egy csirkehúsos, camemberes, áfonyás palacsintára esett, ínycsiklandó sajtszósszal s körettel tálalva. :) Nemcsak finomnak hangzott, de az is volt. ;) 

nyammi :)

Dominikának, szegénynek, kevésbé volt szerencséje a választottjával (s itt jön a karma, amit beharangoztam az előző beszámolómban :D)... Elsőre kinézett magának egy olyan palacsintát, ami nem volt, másodjára, szintén... végül, (a pincér sürgető tekintetének engedve?) rábökött egy harmadikra, amiről számára csak később derült ki, hogy a tésztája csípős, amit ő pedig sajnos annyira nem preferált, így a palacsinta egy részét  (szerencsére a nagyobbikat) tudta csak elfogyasztani. A nem annyira diák-pénztárcabarát árak, s a pincérek "igyekezzél már" tekintete ellenére jó szívvel tudom ajánlani a helyet, legalábbis, ha az ember csak látogatóba jön Lengyelországba s nem minden nap tervez a Manekinben enni. :D

A másik esemény, amiről még elfelejtettem írni, az a horror háza volt (nem is értem, hogy pont erről hogy feledkezhettem meg?! :D). Ilyen helyen, én, még korábban sose voltam, s gondoltam, hogy most itt a megfelelő alkalom, hogy ezt a hiányosságot pótoljam. Sikerült egy olyan csapatba kerülnöm, ami, a csopvezet leszámítva, csupa törökökből állt. :D Nemek arányát tekintve már kiegyenlítettebbek voltak a viszonyok, 3 fiú s 4 lány. 

a "csipetcsapat"

Mindez persze semmit nem számított, mert mikor "cselekedni kellett", a lányok közül én voltam az egyedüli, akinek volt mersze nekifogni a kalandnak. Szóval, igen, 3 fiúval léptem be a horror házba, nagyon ügyelve arra, hogy sose legyek se a sor elején, se a végén, hanem biztonságosan középen. :D A termekben végig sötét volt, egy gyengécske zseblámpa volt minden világosságunk az éjszakában, amely segítségével minden szobában az adott kulcsot kellett megtaláljuk, hogy tovább haladhassunk a cél felé. Közben persze, színész zombik s láncfűrészesek ijesztgettek elég meggyőzően, sőt, még ha ez nem lett volna elég, odajöttek hozzám, s megböködtek. De komolyan, végig csak engem, tuti kiszagolták a félelem szagát. :D Mondanom se kell, miközben én végig az életemért rettegtem, a srácok szétröhögték magukat a lelki nyugalmamért vívott tusáimon, sőt, ők is voltak annyira "kedvesek", hogy pluszba ijesztgettek is, hogy vhááá, vhúú (értitek, na :D). 

Az egész nem volt több kb 15-20 percnél, de esküszöm, a végén én már alig vártam, hogy kijöhessek onnét. :D Nem volt rossz móka, de, hogy többet nem megyek, az is biztos. :D

S akkor mi is történt a második héten? :D Voltak óráink, amik a múlt héten nem. :D Összesen 4 órám van, hétfőn drámaterápia (teljes mértékben gyakorlatias jelleggel), kedden amolyan kulturális antropológiához hasonló, kicsit filozófikusabb logosz és mítoszos óra, szerdán katonapszichológia van (ahol többek között a PTSD-ről (Post Traumatic Stress Disorder), TBI-ről (Traumatic Brain Injury), s hasonló izgis dolgokról esik szó) s végül pénteken, a kedvenc órám, a nonverbális kommunikációs óra van. A tanárok többsége érdekesen és érhetően ad elő, a "filós" óra az egyedüli, ahol a néni nem igazán tudja lekötni a figyelmem (de ez talán inkább a tananyag hibája). Hála Istennek, a követelmények sem olyan vészesek, többnyire majd kiselőadást kell tartani, amiből meg nem, abból pedig vizsgázni.

Ja, igen. A suliról még pár szóban. Van egy olyan dokumentumunk, hogy Learning Agreement, amit mindkét suliból az adott emberkével alá kell íratni. Igen ám, de miért is lenne Rékának (s a többieknek) minden olyan egyszerű... A prof, aki a lengyel egyetemen felelős ezért a doksiért, nem volt elérhető abban az időszakban, amikor ezt el kellett volna intézzük, mert hogy szegény, kórházban van/volt?. (Komolyan, itt azért elgondolkoztam, hogy ezek most valami égi jelek, hogy nem itt kéne lennem, s rohadtul szakdogát kellene írjak? :D). 

De aztán hamar elhessegettem ezt a gondolatot, mert végülis a problémát sikerült orvosolni, s a prof helyett a dékánnal is alá írathattuk a papíruszt. Szóval, jó helyen vagyok mégis csak. :)

Na, de, kicsit hétköznapibb dolgokról is legyen szó, így a bejegyzés vége felé. :) Adél, csütörtökön vacsira hívta meg az olasz-spanyol-portugál barátait, s lecsóval készült, amibe én is besegítettem (nem, nemcsak enni :P). 

az 5 csillagos lecsó ;)

Sőt, olyannyira készült, hogy habár ő sose vesz vizet, a vendégei kedvéért még azt is vett, egy egész pakkal, csak épp nem olyat, amilyet szeretett volna. Ugyanis, tudni kell, hogy itt Lengyelben, a rózsaszín víz a bubis és a kék a nembubis. Így történt az, hogy Adél a bubimentes víz helyett, bubis (ráadásul grapefruitos) vizet vett. :D (Karma 2 :D). Még jó, hogy a jófej szobatársa (vagyis én :D) tisztába volt ezzel, s ki tudta segíteni bubimentes vízzel. 

A vacsi jól sikerült, s folytatása volt szombaton, portugál ebéd formájában (amit természetesen a portugál srác, Jose készített el).

Portugese pasta :D

A hét utolsó napját pedig, az Úr napját, méltóképp megszenteltem egy angol nyelvű misével. Bizony ám, Varsóban gondolnak ám az idegen ajkúakra is, s minden vasárnap, pontban délben angol nyelven misét biztosítanak a nem lengyel nemzetiségű honfi, s nem honfitársaiknak. Nem tudtam mire számítsak, egyszerűen csak bennem volt a vágy, hogy egy olyan helyen lehessek, ahol közösségben lehetek, hozzám hitben is hasonló emberekkel. Hisz írva van: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is. 

S olyan érdekes: amennyire ez a gondolat volt bennem, annyira erről szólt az evangélium is. Véletlen lenne? Nem hiszem. :)

Új élményekből a 3. héten sem volt hiány, így hála Istennek, lesz miről még írnom nektek. :)

Ölelések :)

Csapjunk bele a lecsóba... vagy inkább a lángosba :D

Szóval, épp azon gondolkozom, hogyan írhatnék olyan frenetikusan fantasztikus (upika, micsoda alliterációóó :D) blogbejegyzést, mint a múltkorit. 

Mert, ugye, elhúztam ám a mézes madzagot a végén rendesen, hogy vannak még izgalmas történések. Amikről, így utólag belegondolva, lehet mégse tennék ilyen kijelentéseket. A mozdonyos utazás után már minden csak olyan szürkének tűnik... :( Pl.: az, hogy az első két nap nem is volt óránk... s hogy utána a szerdaira be se mentünk, mert hogy áh, ha az első két nap nem volt, akkor biztos most se lesz (s persze hogy volt...). Végül a hét végére csak összejött a két történés: hogy elmentünk suliba, és volt is óra (juhééé :D).

Ja, és közben volt ám kocsmatúra is, el ne felejtsem!! A második olyan esemény, amin részt vettem, mióta kinn vagyok. Mert az első a varsói Kultúra és Tudomány palotájának (még pontosabban annak is "csak" a tornyának) meglátogatása volt. Sajnos az időjárás nem igazán fogadott a kegyeibe minket azon a napon, de öröm az ürömben: sikerült egy kicsit jobban megismernem a többi Erasmusos cimborát, főként a törököket. :)

Aslaval, mikor még nem fújt annyira a szél...

s mikor már nagyon fújt a szél... :D

ennek a tetejében voltunk

(Ha jól tudom) 12-en vannak most törökök, szerintem ők vannak a legtöbben az összes nációból. Őket követik létszámban talán az olaszok, s utána pedig lehet mi következünk a kemény 3 fős pszichómókusos csapatunkkal. :) Merthogy igen, rajtam kívül még 2-en vállalkoztak arra a kalandra, hogy ebben a szemeszterben az UKSW-n is folytassák pszichológiai tanulmányaikat. Ezek közül az egyik, a szobatársam is egyben, vagyis, nem panaszkodhatom, hogy egyedül lennék itt a messzi nagy idegenben. :)
De, a kocsmatúrára visszatérve (ki ne hagyjam :D): a helyi erasmusos szervezet (ESN) meccselte le nekünk kedd estére a játékos jellegű pubcrawl-t (vagyis kocsmatúrát: ezt csak azért említem meg, mert az esemény nevében ugye csak ennyi volt, hogy pubcrawl, amiről mi kis naivan azt hittük, hogy az egy hely, aztán kiderült, hogy az nem egy hely, hanem több, amit bejárunk az este folyamán :D).

A feladatok pedig, amik voltak, egyáltalán nem voltak teljesíthetetlenek (színtiszta vodka shot-ot inni, egy pohár sört a leggyorsabban meginni, shot-ot inni ismét, de a kezed használata nélkül :D - itt, aki lusta, de szorgalmas volt: megoldás1: megkért engem, hogy itassam meg :D, megoldás2: szívószállal itta meg :D). A végén pedig a csapat egy ellenkező nemű tagjával kellett ruhát cserélni (csak kabátot cseréltünk, nyugi :D) majd kimenni a terepre, s annyi telefonszámot begyűjteni szintén az ellenkező nem tagjaitól, amennyit csak bírsz :D. Mondanom sem kell, ha nem is a legtöbbet, de majdnem a legtöbbet szerintem nekem sikerült, hála a korábbi lengyel tudásomnak (sátáni kacaj... :D jesztes pszöstojne menscsezna=jóképű vagy).

itt már jó a hangulat :D

Hétvégén pedig eurodinner party volt, vagyis az összes erasmusos a saját nemzeti ételét készítette s hozta el erre a jeles alkalomra. Mi, Adéllal (dobpergés)... lángossal készültünk!! Ami azért nagy szó, mert előtte egyikünk se csinált olyat soha életében. De hát valamikor ezt is el kell kezdeni. :) Azonban, anyu skypeos segítségének hála, elég jól kiviteleztük a feladatot. Igaz, a lángos inkább nézett ki farsangi fánknak mint igazi lángosnak, de szerencsére nem étel-szépségverseny volt, így a csúnyadefinom kategóriában sikert arattunk. :)

a fánkos-lángos :D

Természetesen a többiek alkotására se lehetett egy rossz szavunk. Személy szerint nekem legjobban az eredeti lengyel chips jött be... :D az elmés elgondolásért, de komolyra fordítva a szót, a legfinomabbnak talán a nutellás kókuszgolyót mondanám. Utána következett a görög? tiramisu-féleség, majd a törökök tejberizses? golyója csokis öntetbe mártogatva. Hogy is mondjam: "Vadat s halat s mi jó falat szem szájnak ingere", volt ott minden.

valami lekváros tortaszerűség

italiano pasta :D

palacsinta és az original lengyel chips

a törökök "tejberizs" golyói

Ez után az est után, a csapat egy latino partiba volt hivatalos, amire végül csak a "bulis mag" jutott el, ugyanis a szervező srác elfelejtette azt az aprócska infót megemlíteni, hogy 10-re ott kellene legyünk a bejáratnál, hogy sorban állás nélkül bejuthassunk. Mi, persze, nem kapkodtuk el az indulást, így esélyünk se lett volna odaérni, ennélfogva, én, a partiról öreg nyugger módjára le is tettem.

Inkább rápihentem a másnapi letsplay-es találkámra a spanyol sráccal, Adriannal. Adrianról azt kell tudni, hogy amikor Csehországban voltunk, egészen a búcsúzásig alig beszéltem vele pár szót, akkor is csak annyit, hogy bye :D, így kíváncsian vártam a találkozást, hogy hogy tudunk majd beszélgetni. De, várakozásaimat felülmúlva, nagyon is kellemesen telt a találkozó. Jól elbeszélgettünk, sőt, még egy olyan játékot is játszottunk, hogy ő elmesélt nekem két történetet, nekem pedig ki kellett találnom, melyik igaz, melyik hamis. Mondhatni, a pszichológusi becsületem forgott kockán :D. De, hála az innen-onnan összeszedett infómorzsáknak, kis plusz kérdezősködéssel sikeresen megoldottam a feladatot, mentve a pszichológusi mundér becsületét. A találka végül egy közös estebéddel zárult, majd elkísértem Adriant arra a helyre, ahonnan a busza kellett volna hogy induljon... S ahonnan kiderült, hogy nem indul, mert szegény Adrian, kicsit rosszul emlékezett a busz indulási helyére, s amíg mi végig a rossz helyen várakoztunk, hogy mikor jön az a fránya busz, addig az a "fránya busz" a Kultúra és Tudomány Palotájának másik oldaláról szépen elindult Łodzba, Adrian nélkül. Persze, a problémát gyorsan orvosoltuk, átbattyogtunk a vasútállomásra, ahonnan 1 órára rá, indult is egy vonat Łodzba, amivel Adrian szerencsésen meg is érkezett a célállomásra.

Adriannal

"Röviden és tömören" tehát ezek voltak az első hét "izgalmas" történései. De, persze, formámhoz hűen :D jutottak "kalandok" a második hétre is, amikkel a következő bejegyzésben jelentkezem hamarosan.

Elöljáróban csak annyit, hogy azon gondolkoztam, hogy a "karmámból" úgy tűnik kijut azoknak is, akik velem barátkoznak, s hogy mire is gondolok ezalatt, azt a következő írásomban kifejtem. :)