7x7 az húsvét

Lassan a 8. hétnek is vége, s a hetedik hétről a gondolataimat még csak most szedtem össze. Olybá tűnik, hogy az idő múlásával csökken a lelkesedésem a beszámolók megírása iránt. (Szerencsére a zérót még nem értem el, tehát lássuk a húsvét körüli eseményeket).

A 6. heti aktivitásomat folytatva (mikor is minden nap voltam iskolában) a hét 1-2. napján további két iskolába látogattam el. Az első iskola egy full fiú suli volt, 9. osztályosoktól felfelé, azt hiszem, nem is kell tovább folytatnom... Mókásan alakult, az egyszer biztos, főleg, hogy olyan infós suliról beszélünk, amelyben net hozzáférés nincs. Ennélfogva, ismét csak a személyes varázsommal kellett éljek, hogy kitoldjam a videók hiánya okozta (amúgy nagyon értékes) perceket. Ami többé-kevésbé sikerült is, vagyis gondolom, hogy meggyőző voltam, különben nem kaptam volna felkérést a harmadik angol tanártól is, hogy további órákat tartsak a szünet után.

A keddi nap szintén jól alakult, bár itt az események kissé más fordulatot vettek. Magán az órákon annyira nem éreztem jól magam, mert a gyerekek rendetlenek voltak, s a tanárnő nem sokat törődött a fegyelmezésükkel, azonban a második óra utáni történések kárpótoltak mindenért. Épp a kártyákat osztogattam a gyerekeknek, amikor az egyik kislány, csak úgy minden előzmény nélkül megölelt (gondviselés 1:)). Példáján felbuzdulva a következő kislány hasonlóképp cselekedett. Mondanom sem kell, teljesen oda voltam és vissza. Amióta kinn vagyok, ritkán kaptam ölelést (pedig állítólag az ember napi ölelés szükséglete 8 ölelés), így ez nagyon jól esett. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a nevem tényleg ott van a jóIsten tenyerén.

S a nagy történések közepette el ne felejtsem megemlíteni, hogy időközben arra a nagyszerű felfedezésre döbbentem rá, hogy vannak itt még magyar fiatalok, Łodzban. Nem is egy, hanem 3. Lukácsra az erasmus fészbukos oldalán találtam rá, a többiekről pedig a blogjában olvastam. Azon nyomban írtam is nekik, s 2-3 napra rá, már fel is vettük a kapcsolatot egymással. Végül pedig húsvéthétfőn sor került a személyes találkozóra is. Meghívtam őket az alapítványba, hisz arra gondoltam, jó buli lenne együtt húsvétolni, s az is volt. (A képek magukért beszélnek). Igazi háziasszony módjára igyekeztem méltóképp megvendégelni őket, így újra megsütöttem a túrós sütit (ami most már tökéletesen sikerült :D) valamint testvériesen megosztottam velük a vasárnapi vendégeskedésből származó szerzeményeimet. Ők pedig a hazai ízekről gondoskodtak egy üveg tokaji formájában. Összességében véve, úgy gondolom, sikerült jó példát mutatnunk a testvéri összefogásról itt messzi idegenben. :)

a mexikói kalóz, a jégkirálynő, a hipszter polip és az oroszlánkirály? :D

Lionpig vs sharktopus by Adam

és a boszorkánykalapos kalóz ;)

No de, visszatérve a húsvétra, időrendi sorrendben haladva. Csütörtökön Aleksandrával s a tanítványával találkoztam ismét, amelyen Aleksandra "hivatalosan" is meghívott magukhoz húsvétvasárnapra. A héten az volt a 3. meghívásom, aminek módfelett örültem, mert ismét csak a jóIsten kezét éreztem a dolgok alakulásában (gondviselés 2). A 3 meghívás közül azonban sajnos kettővel tudtam csak élni, de az a kettő nagyon jól sikerült. Az ünnepi reggelit és ebédet Aleksandra és családja körében (szülei, nagymamája, barátja, nagynénje és családja) töltöttem, az estebédet pedig Kasiaékkal (Kasia édesanyjával, nagypapájával, barátjával és bátyjával). Sehonnan nem engedtek el üres kézzel, mindenhol kaptam egy kis útravalót (gondviselés 3). Sőt, Aleksandráéktól még egy hápogó plüsskacsát is! :D De természetesen nem ez volt a legnagyobb szenzáció, hanem inkább az, ahogy fogadtak. Mintha én is a család része lettem volna, úgy éreztem magam, még annak ellenére is, hogy sokszor nem értettem mit beszélnek. S külön öröm számomra, hogy rólam is hasonlóképp vélekedtek, mármint hogy pozitív véleménnyel voltak rólam. :)

Kasiaknál pedig annak örültem, hogy nem voltam egyedül azzal, hogy a párbeszédek többségét csak a hanglejtés és a testbeszéd alapján tudtam értelmezni. Ugyanis Kasia barátja szintén külföldi, mégpedig portugál. Egy erasmusos partin ismerkedtek meg még 2 évvel ezelőtt, azóta töretlen a kapcsolat, amiért csodálom is őket. :)

a nyuszi itt is járt :)

Tehát ekképp teltek a napok a hetedik héten. Olykor egy-egy családi skypeolásra is jutott idő, így én se maradtam le arról, ahogy Benő ügyesen átfordul az egyik oldaláról a másikra, vagy arról a vicces jelentről, amikor próbált leutánozni a kamerában,  ahogy a hóóó-kukk-ot mondom mosollyal a végén.

Zárszóként pedig a jóIsten éltesse nagyon sokáig, aki a skypeot feltalálta, tényleg, nagyon hálás vagyok érte!! :)

Polak Wegier két jó barát...

... együtt (harcol) dumál s issza (borát) vodkát. :D Legalábbis hétfőn, a lengyel magyar barátság napján ekképp cselekedtünk a kedves kolléganőkkel.  Amiről bátran kijelenthetem, hogy jól sikerült. Hisz többé már nem volt kérdés ama híres dalsor, hogy "ugye mi jó barátok vagyunk", hanem határozott állítás státuszába váltott, hogy "ugye, mily jó barátok vagyunk"! Bizony, bizony. :D S ennek nem kevés ember volt a tanúja. Talán nem is a barátsággá avanzsálás folyamatának, hanem inkább a magánakciónknak Magdával. 

Magdával és Monikával

Mert hogy elég komoly akcióra vállalkoztunk, mégpedig a következőre: (random módon) vagyis Magda döntése alapján megszólítottuk a bár jóképűbb férfi vendégeit az alábbi okokból:

1. hogy hasznosítani tudjam a való életben is az ittlétem során megtanult eddigi leghasznosabb kifejezést, a "jesztes pszöstojne menscseznat", azaz, a "jóképű vagy" mondatot :D
2. s hogy Magdának s a többi vállalkozó szellemű leányzónak lovagot találjunk az "enyhén magamat lejáratós" kezdeményezéssel.

Nem tudom mennyire hangzik az egész action cikinek, hülyeségnek, stb., de igazából nem is érdekel, mert rendkívül élveztem. :D S szerintem Magda és Ewelina is (főleg, hogy Ewelina olyanokat mondott nekem, hogy "Réka, I love you", mindezt azután, hogy számot cseréltek az egyik sikeresen becserkészett férfiúval). 

Magdával és Ewelinával

Szóval igen, mókás volt, de nagyon. Gondolom főleg a vodka+sör kombó miatt voltam módfelett bátor, amiről tudjuk, hogy sok mindent elhitet az emberrel (hogy tudsz táncolni, énekelni, s hasonló képességek, amik egyet jelentenek jelen esetben → hogyan tudsz minél sikeresebben hülyét csinálni magadból). Na igen, nekem ez sikerült, de nem bánom. :D 

no video, no problem :D

Ilyenkor jut eszembe mindig az a mondás, hogy boldogok a lelki szegények... :D Tudom, hogy anno ezt valószínűleg nem így értették, s nem ezzel a célzattal fogalmazták meg, de néha annyi más helyzetben is megállja a helyét, hogy szinte kikívánkozik az emberből, mint például most is.

Visszatérve a közös iszogatásra, egy kellemes kis estét töltöttünk el a lányokkal, aminek köszönhetően még közvetlenebb s fesztelenebb lett a kapcsolatunk egymással. Ha eddig csak egy picit is azt éreztem, hogy kilógok a díszes társaságból, ezutánra már ez az érzés is elmúlt, s többé már a nyelvi különbözőséget sem éreztem akadálynak abban, hogy azt gondoljam: közéjük tartozom. :) Ha valamit nagyon fogok hiányolni Łodzból, az bizony az ő kis helyes buksijuk lesz, hiszen igen megkedveltem őket. Ha tehetném, beraknám őket a farmerzsebembe, s hoznám haza magammal. :)

No de a kaland persze itt közel sem ért véget, ugyanis mikor visszaértem az 5csillagos szállodámba, várt rám még egy kis meglepetés. Mégpedig az, hogy nem volt semmi világítás se a fürdőben, se a wc-ben, sem a konyhában (utóbbi a legkevesebb). Először azt gondoltam, túl sok volt a vodka+sör kombó, de miután vagy 10szer egymás után fel-le kapcsoltam a világítást, s nem lett világosság, rá kellett döbbenem ama szomorú tényre, hogy bizony nincs világítás. S nem is volt egészen péntekig, amikor is a főnök végre hajlandó volt érdemben is tenni valamit az ügy érdekében a sokadszori noszogatásom eredményeképp.

De szerencsére engem nem olyan fából faragtak, hogy az ilyen kis balesetek kedvem szegjék, úgyhogy teljes erőbedobással dolgoztam a héten. Igen, jól olvassátok, DOLGOZTAM. :D A héten minden nap voltam suliban, s a hétfő kivételével minden nap 2 órát tartottam a gyerekeknek. Nem tudom miért, de idáig ebben a suliban éreztem magam a legjobban. Mind a tanárok, mind a gyerekek kedvesen fogadtak (nem mintha a többi helyen nem), de ami itt még talán a plusz volt, hogy amolyan szenzáció voltam a gyerekek szemében. Értsd úgy, hogy minden kisdiák azt várta, hogy mikor lesz már neki is végre velem angol órája. Volt is konkrétan egy kissrác, aki hatalmasat alakított az órán. Minden nyelvtörőt elismételt, a lengyel magyar két jó barátos mondókával is megpróbálkozott magyarul, de a kedvenc pillanatom az volt, amikor köszönömmel válaszolt a jesztes pszöstojne menscseznámra (nem közvetlen neki címeztem, egyszerűen csak felsoroltam, miket tudok lengyelül :D). S ez a kissrác volt az is, aki első nap rögtön azt kérdezte az angol tanárjától, hogy mikor lesz nekik is velem angol órájuk, s ő volt az is, aki óra végén hatalmas mosollyal mondta, hogy milyen jó órát is tartottam. :) Szinte már bánom, hogy pont velük nem csináltunk képet, de azt hiszem talán nem is baj, mert ezek olyan élmények, amikre még sokáig emlékezni fogok. :)

Ilyen élmény Marisával is beszélgetni. Hihetetlen a csajszi, ahogy vele angolul lehet kommunikálni... :D Szinte már új nyelvként funkcionál, főleg, amikor kézzel-lábbal mutogat, ha valamit nem tud, vagy amikor hangutánzó szavakat használ, mint pl.: a bumm-bumm car (a karambolra).  Tényleg, a napom csúcspontja tud lenni egy-egy ilyen Marisás beszólás. :D

bumm-bumm car by Marisa

És Aniaról se feledkezzünk meg, mert már régesrég beígértem neki, hogy róla is írni fogok a blogomban. :) Ő az, aki úgymond átvette Aleksandra helyét, ő segít intézni a sulis dolgaimat, hogy mikor és hova menjek. És ő a fordítóm is, amikor a többi lány nehezen találja a megfelelő angol szavakat. Tehát Ania egy nagyon kedves (nice), csinos (pretty), gyönyörű (beautiful) és vicces (funny) lány, akit nagyon-nagyon bírok (I like her very much). (I'm so serious Ania!!! :D)  S akinek még nálam is furcsább álmai szoktak lenni.  :D

my ładna kolezanka

S ha már így mindenkit sorra vettem, nem szabad Monikát s Robertet sem kihagynom, hisz ők is fontos tagjai a mi kis csapatunknak. ;) Velük a héten pizzát rendeltünk és ettünk (természetesen) illetve még egy nagyon icipicit beszélgettünk is. Na jó, Roberttel lehet kicsit többet, mint Monikával, de Monikának előnye volt Roberttel szemben (hisz Robert nem volt  a hétfői partiban).  Így Robertról többek között megtudtam azt, hogy egyke, ami azonban egyáltalán nem látszott a viselkedésén, hisz az utolsó szelet pizzát készségesen ajánlotta fel nekem, mondván, hogy nekem úgyis nagyobb szükségem van rá. Amit aztán végül szépen testvériesen elosztva ("te felezel, én választok" elvén) be is toltunk a lepénylesőnkbe. :D

Heti tanulság: a vodka+sör és a pizzapartik egész jó kis társaságösszekovácsoló programok, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki szorosabbra fűzné barátságát lengyel barátaival. (Łodzban legalábbis működött. ;))

Varsó - Łodz: 1:1

Hol is kezdjem... valahogy még mindig nem jött meg a kedvem az aktuális blogbejegyzés megírásához, nem tudom miért. Legszívesebben ennyit írnék: bla-bla-bla blablabla-blah. 

Csak sajnos ez közel sem adja vissza mindazon történéseket, melyek az elmúlt héten lezajlottak.

Mint például azt az alkalmat, amikor is lehetőségem volt találkozni a łodzi lengyel-magyar baráti társasággal. Ami, őszintén szólva, közel sem nyújtott akkora élményt, mint amire számítottam. Azt valahol mindig is sejtettem, hogy valószínűleg nem korombeli emberkék fogják alkotni a társaságot, dehogy semmi (vagy nagyon minimális) együttérzést vagy szimpátiát fogok tapasztalni a magyar "testvéreimtől", arra nem számítottam. 

Megpróbálom pár szóban kifejteni a fentebb leírt tapasztalataimat. 

Tehát amikor megérkeztem, épp egy beszélgetés közepébe csöppentem, ami a lengyel barátaink s egy átutazóban levő fotóstársaság között zajlott. A beszélgetés végét illedelmesen megvárva, odafáradtam a tolmácshölgyhöz, további útmutatás reményében, aki azonnal továbbirányított a másik tolmácshölgyhöz, aki pedig  a prezentációim során volt segítségemre. Rövid kis "ismerkedés" után csatlakozott hozzánk az iskola pedagógusa is, aki elvezetett minket abba az osztályterembe, ahol a tényleges óraadás megtörtént. Ami pedig a következőképp kellett volna hogy kinézzen: én szépen elmondok mindent magyarul Magyarországról, ami fontos (hisz a lényeg, hogy a gyerekek igazi élő magyar beszéd alapján tanulhassanak Magyarországról) és a tolmács hölgy pedig lengyelre lefordít mindent. No már most, mondjuk, hogy az első órán így is történt. Ellenben a második óra kb. annyi volt, hogy elmondtam az első diát magyarul, onnantól kezdve pedig a tolmács automatikusan lefordított mindent, anélkül, hogy én egy szót is mukkantam volna (ami ugye a lényeg lett volna, de sebaj). Sőt, mi több, még a prezentációmnak sem tudtam a végére érni, hiszen sietnem kellett, hogy a gyerekeknek legyen elég idejük még az óra végén az aznap főzött gulyásleves kipróbálására. Aha, oké, "De akkor minek is jöttem én?" merült fel bennem a kérdés. El se mondhattam a prezentációmat, s amit el is tudtam volna mondani, azt megtette helyettem a tolmácsnő... Tessék?... Enyhén szólva csalódott voltam. 

Öröm volt az ürömben, hogy a társaság lengyel tagjai nagyon kedvesek voltak, sőt, még az egyik bácsika bókolt is nekem, hogy milyen szép lány vagyok (magyarul! :)). Valamint kaptam egy könyvet (a lengyel-magyar történelemről) és egy łodzi prospektust is. Utóbbi sokkal nagyobb hasznomra vált, mint a magyar tolmácsnő tanácsai, miszerint ha társaságra vágyom, járjak el egyetemi klubokba, hisz ott úgyse árulnék sokáig petrezselymet, mert valaki biztosan megszólítana. Köszi a tippet, minden vágyam egyedül járni a klubokat annak reményében, hátha megszólít valaki, s neadjisten az a valaki még angolul is beszél... Mert ugyebár az én lengyel tudásom perfekt, s véletlenül se állna fenn annak a veszélye, hogy az egész ismerkedés abból állna, hogy én es néztem, ő es nézett, megint néztem, s megint nézett...

No de elég is ennyi erről, a hétvége már sokkal mókásabb volt. Ugyanis Varsó revansot vett Łodzon, vagyis Zita meglátogatott szerény kis hajlékomban, s megnézte, milyen "szép" is az egykori gyárváros. Mert az. Csodálatos. A vörös téglás épületekkel, amik már inkább feketék és szinte omladoznak, olyan régiek és elhanyagoltak. De talán, ha az ember eléggé elhivatott, meg tudja találni a komor szürkeségben is a szivárványt. Mi próbáltuk, s szerintem többé-kevésbé sikerült is. 

Łodz menő arcaival mindenképp kellett a közös kép :)

Szombaton még idegenvezetőnk is volt, Aleksandra személyében (aki a mentorom volt kb. abban a kemény 1 hétben, amíg az alapítványnál dolgozott), s bátran merem őt ajánlani bárkinek, aki legközelebb Łodzban jár. Közvetlen, mosolygós s "very good at English", s ami a bónusz, hogy olyan kis érdekes kávézókat (https://www.facebook.com/surindustrialle?fref=ts) is felfedezhetsz vele a Piotrkowskán, ami mellett lehet simán elmennél, ha egyedül járnád a várost. S nehogy elfelejtsem, ha nagyon lelkes vagy, még a helyi menő konditerembe is bejuthatsz ingyen, csak keresd Kamilt (amolyan recepciós fiú, szőke hajú, szemüveges), mindezt persze Aleksandrának köszönhetően. :))

akár a Pizza Hut reklámarcai is lehetnénk ;)

Szóval, Zitával azt tűztük ki célul, hogy gyalog bejárjuk a helyi főbb látványosságokat, a város ún. színfoltjait. Sajnos, a legtöbb ilyen szépséget, mint például a Herbsta palotát, az üvegházat, a kinematográfiai múzeumot vagy a se-ma-for múzeumot csak kívülről csodálhattuk meg, de legalább elmondhatjuk magunkról, hogy láttuk őket. Vagyis nem, egy dolgot sikerült belülről is szemügyre venni, mégpedig a łodzi katedrálist, ahol a torinói lepel másolata is megtekinthető. 

a łodzi katedrális

Másnap már nagyobb sikerünk volt a múzeumokkal - igaz, csak egy múzeum volt napirenden - de legalább abban az egy múzeumban megtekinthettük mindent, amit lehetett. Ez pedig nem volt más, mint a Poznanski palota, ami egyfelől Łodz város történetét mutatta be, másfelől pedig lecsekkolhattuk, hogy milyen fényűzésben is élt a Poznanski zsidó mágnás család. 

Poznanskiék

az elmaradhatatlan tükrös kép

egy kis magyar vonatkozás

Rubinstein is helyet kapott a Poznanski palotában

Majd a múzeúmi "túra" után egy gyors kirakatnézési túrára is betértünk a  Manufak-turá-ba (amiről utóbb számomra kiderült - wikipédiáról lestem - Európa egyik legnagyobb bevásárló központja), hiszem azt Zita kisebb örömére, ugyanis, a Manufaktura enyhén telve volt emberekkel. (Btw.: Nem tudom mi lenne, ha hatályba lépne itt is a vasárnapi zárvatartás...azt hiszem megállna az élet. :D) Mindenesetre azért a tömegnyomort valahogy túléltük, köszönhetően talán a mekis forrócsokinak, amivel kezünkben megindultunk a vasútállomás felé, hiszen minden jó véget ér egyszer, így Zitának is el kellett indulni "hazafelé". Végül Zitától könnyes búcsút véve szépen lassan megindultam visszafelé s gyönyörködve az előbújt hóvirágokban, a ragyogó napsütésben elméláztam az élet nagy dolgain.

Volt egyszer egy Varsó

Pontosabban kettő. Vagyis 2 teljes napot töltöttem Varsóban Zita idegenvezetésével. Nagyon tuti volt, merem ajánlani mindenkinek. Zitát is, no és persze Varsót is. ;) És még az égiek se feledkeztek el rólam (ismét csak), ugyanis varsói kalandozásomhoz végig biztosították a jó időt, ami, mire visszaértem Łodzba, már el is romlott. De a lényeg, hogy Varsóban nagyszerűen éreztem magam, hiszen minden adva volt (csodás: időjárás, társaság, hangulat).

a varsói kultúrpalota

Amire rájöttem a két nap folyamán, hogy igencsak nagy dolog majd 1 hónap után az élő magyar beszédet (a skypeot nem számítom bele) gyakorolni. Sőt, szinte különlegessé tesz azáltal, hogy valahányszor magyarul megszólalsz, mindenki csak néz téged, mint valami csodabogarat, hogy de hát miről is karattyolsz. S páran talán jobban is jártak, hogy nem tudták... :D hisz végre szabadon kipróbálhattam azt, milyen is valakit konkrétan a háta mögött kibeszélni, főleg úgy, hogy még csak nem is érti, mit mondok róla. Tudom, gonosz dolog, de egyszerűen nem lehetett kihagyni azt a lehetőséget, hogy ártatlanul mosolyogva csúnyán kibeszéljem a mit sem sejtő lengyel barátainkat, hogy de hát miért is olyan morcos, vagy miért olyan savanyú az az emberke vagy hogy ajj de jóképű az a barna hajú srác (természetesen... :D).

kellenek a selfiek/nemselfiek, bizony, hanem nem is hiszitek el, hogy itt jártam :D

Szóval, Varsóra visszatérve a  2 nap során igyekeztünk annyi mindent megnézni, amennyi csak az időnkbe belefért. Többek között parkokat (mi mást? :D), Chopin zenélő padokat, no és persze a csodás óvárost. :)

Chopin

az óváros

Jaj, és el ne felejtsem, természetesen muszáj volt lecsekkolnom azt is, hogy hova is jár Zita egyetemre. Annyira nem egy nagy "wasistdas", engem valamiért a belső elrendezése a kórházakra emlékeztetett (talán a sok folyosó, termek előtti padok összképe miatt).

a pszichológia "osztály"

Aztán természetesen tiszteletünket tettük az elnöki palota előtt is (amiről nem is gondoltam volna, hogy az, hisz annyira egyszerűen csak ott volt előtted, tudod, nem úgy mint itthon, hogyha látni akarod a Stefánia Palotát, akkor fel kell menj a várba, hanem csak úgy mész a sétálóutcán, aztán egyszer csak hopp, ott az elnöki palota). Jártunk a névtelen katona sírjánál is (ahol 2 katona mindig őrt áll, teljes vigyázzállásban, nem irigylem őket, nem lehet egy könnyű meló egész nap haptákban lenni) valamint számos híres-neves fizikus, csillagász szobrát, szülőházát is szemrevételeztük (Marie Curie, Kopernikusz).

az elnöki palota

a névtelen katona sírja

Maria Curie

Kopernikusz

És amit mindenképp muszáj még megemlítenem, az a mókusos kaland a Chopin parkban és a szállás. :D A szállás azért, no, azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom... :D De egyszerűen mint Alíz Csodaországban, úgy éreztem magam az összkomfortos szobácskámban, ahol ropogós, friss ágynemű várt, csillogó-villogó toalett és mosdó. Egy szóval, vhááááá. :D A másik nagy muri pedig a "mókusűzés" volt... hisz a Chopin park tele volt hipercuki mókuskákkal, akiket muszáj volt az embernek magához csalogatni s fotón megörökíteni (Zita közreműködésével szerencsére sikerült is.) S annak ellenére, hogy nem rutinos versenyzőként goffrival próbálkoztam (a finnyás kis mókusnak nem csillant fel a szeme tőle), csak becserkésztem végül a mókuspajtit, mert egy bácsika (látván a bénázásomat, gondolom én :D) felajánlott néhány szem mogyorót, aminek a már említett válogatós mókusnépség sem tudott ellenállni.  Később persze, miután kellőképp kimókusoztam magam, már nem bírtak rám olyan nagy hatással, hogy teljesen transzba esve üldözőbe vegyem őket. No meg persze talán a korgó gyomrom ellátása jobban foglalkoztatott akkor, így Zitával nagy dilemmázások után (egyszer betértünk a Mekibe, ahol a mellékhelység meglátogatásán kívül más nem is történt) egy kis olasz étteremszerűséget választottunk, ahol a lengyelek méltán híres nemzeti eledelét, a pierogit  (ami amolyan töltött derelyeféle, általában 3 ízesítéssel: gombás, sajtos-krumplis és húsos) fogyasztottuk el jóízűen. Ezután csendes pihenőre térve, betértünk egy parkba (hova máshova :D) s még utoljára egy jót beszélgettünk, hiszen tudtuk mindketten, hogy egy darabig nem igen lesz még ilyen lehetőségünk, hogy egy igazi húsvér magyarral álljunk/üljünk szemtől szembe. :)

mókuskaland

pierogi

Tehát bátran kijelenthetem, hogy jól indult a hét, aztán azt már sajnos kevésbé, hogy hasonlóan izgalmasan folytatódott. A sulik valahogy még mindig nem kapkodnak két kézzel utánam, így a prezentációs tehetségem megcsillogtatásának lehetőségének hiányában, a főnök buzdítására a hét vége felé kipróbáltam magam az irodai teendőkben is, s kőkeményen ragasztgattam a sulikba küldött borítékokat az 1%-os ragasztószalaggal, hogy biztos, ami biztos, ki ne bomoljnak a megérkezésükig.

mert nemcsak a borítékokat ragasztgatni jó dolog :D

Valamint pénteken este még, betértem a közeli kis templomba (ahol "hivatalosan" is szoktam találkozni a Jóistennel :)) a keresztút elimádkozása miatt. S amiért erről szólnom kell, az az, hogy most pénteken nem a szokásos kis 30 perces mise és 30 perces keresztúti alkalom volt, hanem egy nagyon komoly 1,5 órás latin!-lengyel mise. Mondanom sem kell, a latin nem lendített sokat a helyzetemen, hogy jobban értsem a misét (hisz én nem jártam a bencésekhez, mint kedves nagyobbik bátyám), de nem bántam meg, hogy végig maradtam, hisz még sose voltam igazi latin misén (ahol a híveknek háttal mondják a misét, stb.), így legalább ezt is megtapasztalhattam. S habár a prédikáció alatt rémesen szenvedtem, be kell valljam, totálisan megérte, ugyanis a latin énekeket olyan gyönyörűen énekelték, hogy mondhatni egy kisebb koncert élménnyel felért az egész. :)

A hétvége további részében pedig próbáltam szintet lépni a háziasszonnyá avanzsálásban, így sütésre adtam a fejem, mégpedig a gyúrás nélküli túrós süti sütésére. Annak ellenére, hogy a fél órás procedúra 2 órásra sikeredett (természetesen a skypeos segítség nem maradhatott el :D), egész ehetőre sikeredett, hisz hétfőn rögtön le is teszteltem az irodai alkalmazottakon, s még mindenki él. :D Sőt, olyan bókokat is kaptam, hogy finom, szóval na, akkor azért mégiscsak tudok valamit. ;) Vagyis alakul a molekula. Ki tudja, legközelebb már lehet valami kelttésztás receptet is bevállalok, addig is a boltok polcain szemezek a hozzávalókkal... :D

a tárgyi bizonyíték, hogy nemcsak a szám jár, hanem a kezem is :D

Ui.: nagy szeretettel ajánlom Zita blogját is, különösen ama bejegyzést, amelyben a látogatásomról ír. ;) http://agozita.blogspot.com/2015/03/ket-nap-magyarul-hang-nelkul-two.html

A bűvös 3-as

Na jó, annyira nem bűvös, inkább csak érdekes, hogy a 3. héten 3 iskolába kellett mennem. Vicces belegondolni, hogyha maradna ez a tendencia, akkor az utolsó héten 8 iskolába mehetnék... :D Aminek természetesen vajmi kevés az esélye, hogy összejöjjön, pláne most, hogy a 4. héten szerdát írunk és még zéró iskolában voltam. És mondanám is, hogy semmi se lehetetlen, de az alapítványi lét igencsak más perspektívát tárt elém az utóbbi hetekben...

No de akkor ejtsünk pár szót azokról a dolgokról, amikről lehet. Az első iskolába kicsit korábban érkeztem a várt időpontnál (30 perccel korábban), így az iskolai személyzet lányos zavarában rögtön be is küldött egy órára az angol tanárhoz, hogy hát mégse maradjak dolog nélkül. Így itt tartózkodásom során először nyílt alkalmam a "méltán híres" improvizációs tehetségemre támaszkodni, hisz technika hiányában  nem igazán volt más választásom. Mondanom sem kell, teljesen lenyűgöztem a leánykákat, főleg a puli kutyás rajzommal... na jó, nem, de a rajzom tényleg jól sikerült, mert felismerték, hogy az egy puli akar lenni. :D És mindemellett mentünk egy kört a kedvenc kajáról, italról, hogy milyenek a lengyel emberek, stb. Majd miután ennek az órának vége lett, akkor kezdődött csak az igazi móka. Elsőnek egy csupa fiú csapatot kaptam, akik nemhogy csak csupa fiúk, de csupa rosszcsont..., akarom mondani, csupa fülek is voltak. Minden esetre ha más nem is, a michael jacksonos szerkóban táncoló experidances úriember (https://www.youtube.com/watch?v=SGui8OFOGdA) biztos megmaradt nekik. Vagyis bocsánat, egy kis srácnak talán kicsit több, mert szünetben visszacsámborgott hozzám, s nagyra nyílt csodálkozó szemekkel próbálta kideríteni, hogy mennyi közös is van bennünk. :D És volt! Mindkettőnk vezetékneve megegyezik országunk miniszterelnökének vezetéknevével. Micsoda véletlen. :D

A csütörtöki sulis nap már kevésbé volt meglepő fordulatokban gazdag. Igazából mondhatni, semmiben se volt gazdag, mert a tanárnő, akivel konzultálnom kellett volna a prezentációmról, nem volt az iskolában. Hm, ja, mondhatnám azt is, teljesen feleslegesen sétáltam be hajnali fél 9-kor a suliba, de nem, ilyen kijelentéseket nem teszünk, ha már hajnalok hajnalán felkeltem, akkor muszáj valamit tennem, amiért azt mondom, megérte felkelni. Így történt az, hogy próbáltam felfedezni a környéket újabb, még be nem járt parkok (Łodzban mi más is lehetne érdekesebb, mint egy számomra érintetlen park :)) után kutatva. S amellett, hogy sikerrel jártam az újonnan felfedezett parkok terén, a falfestményes képeimet is gazdagíthattam 1-2 példánnyal. Hiszen igen, Łodzban nagy népszerűségnek örvendnek a falfestmények és a köztéri szobrok. E tapasztalat alapján felbuzdulva el is döntöttem magamban, hogy az egyik hasznos elfoglaltságom nem más lesz, mint minél több falfestményt és szobrot felfedezni és megörökíteni a łodzi emlékgyűjteményem számára. :D

most már értem a "Kis kacsa fürdik..." kezdetű dalt...

és hát akkor következzenek a falfestmények/falfirkák?

reklámozni tudni kell...

S végül a pénteki sulis napom során sikerült azt a konzekvenciát levonnom, hogy a lengyel nénik nem valami segítőkészek. Hisz akárhányszor (kemény 2-szer eddig) próbáltam tőlük útbaigazítást kérni, mindannyiszor keresztül néztek rajtam. Jó, tudom, ebből még nem ér általánosítani, de azért mégiscsak szomorú, hogy 2 alkalomból 2-szer mentek el mellettem, mintha ott se lennék.

No de még mielőtt nagyon eluralkodna az a hangulat, hogy milyen "kedvesek" is a mi lengyel barátaink szeretném a pozitív példák listáját is tovább bővíteni. Vegyük például azt az összefogást, amit a lányok tettek annak érdekében, hogy hétfőn-kedden nyugodt lélekkel mehessek Varsóba Zitát meglátogatni (hiszen ők beszélnek a sulikkal, hogy mikor s hova mehetek órát tartani). Vagy azt, hogy az a leányzó, akivel eddig csak a mosógép rejtélyeit próbáltam megfejteni, felhozta, hogy majd valamikor elmehetnénk közösen csak úgy lógni valahova. És igen, úgy néz ki, hogy jövő hét szombaton indul a mandula, s lesz egy jó kis közös esténk a csajokkal. ;)

Szóval, csak azt tudom mondani, hogy lehet akármilyen borús is az ég, a felhők fölött tényleg mindig süt a nap. Vagy röviden tömören: az élet szép! :)

Második heti hírmondó

Nem is olyan egyszerű blogot írni. Az ember azt gondolná, hogy leül, összedobja és kész. Valahol így is van. De azért mégse olyan könnyű egy hét történéseit belesűríteni egy tartalmas összefoglalóba. Azért csak próbálkozom, továbbra  is. :)

Szóval, egy újabb, de kevésbé eseménydús héten vagyok túl. A kevésbé eseménydús főként arra utal, hogy nem végeztem különösebb érdemi munkát az alapítványnál. Mondhatni, a káosz vagyis inkább a lazaság uralja továbbra is a terepet (ha szószosok olvassák, biztos mondanák, hogy igazán nekem való helyre jutottam, hisz itt már nemcsak a fejemben, hanem azon kívül is káosz van... :D).

Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de a lényeg az, hogy kb. naponta-két naponta jönnek-mennek az új emberek, akik vagy maradnak dolgozni vagy nem. Így esett meg az is, hogy a kedves mentorom helyére még mindig nem találtak embert, aki kézben tartaná az alapítványos teendőimet. Bár azóta hál'Istennek valamelyest javult a helyzet. (Ami azt jelenti, hogy ma végre elkészítettük a heti beosztásomat, hogy mikor és hova kell mennem.)

Visszatérve azonban a káoszhoz, és a happening-gazdagsághoz, eszembe jutott az is, hogy tervben volt, hogy a hétvégén a hegyekbe megyünk, Karpaczba, a gyerekekkel pár kellemes napot eltölteni. Péntek reggelig így is volt (megjegyzem: péntek délelőtt indultunk volna...), amikor is aztán kiderült, hogy mégse megyünk, mert a főnök jobb keze, iskolai teendői valamint betegsége miatt le kellett mondja a programot. S miután a fent említett leányzó értett a gyerekek programjainak lebonyolításához, a kirándulást a főnök lefújta. Oké, mondom, annyi baj legyen, végülis... Vicces, mert az elején nem akaródzott mennem, ugyanis be voltam tojva, hogy "csak" a főnök és én megyünk, s amikor kiderült, hogy nem, sőt mi több, a hozzáállásom is teljesen más irányt vett (azaz: legalább világot látok, új helyekre jutok el), akkor hirtelen zutty, mindennek annyi. A dolgok alakulástól függetlenül hiszem azt, hogy véletlenek nincsenek, valamiért ez most így alakult. :)

A hely, ahova majdnem eljutottam

Megpróbáltam tehát valahogy feltalálni magam a "hirtelen" rám szakadt szabad hétvégén. Szép idő lévén gondoltam felfedezem a környék természeti tájegységeit (értsd: parkjait :D) s péntek délután neki is vágtam a nagy világnak. Sajnos a kiszemelt parkot benéztem, helyette viszont arra a felfedezésre jutottam, hogy itt a Metro áruházláncot valamiért Makro-nak hívják (de komolyan, ugyanazok a nagy sárga betűk, hatalmas kék épület, csak a név más... vagy ha nem így van, akkor valamit nagyon benéztem :D).  Szombaton újra próbálkoztam a kiszemelt parkommal, ezennel sikerrel is jártam. Be kell valljam, elsőre nem nyújtott valami szívderítő látványt (no jó, a sötét felhők mögül kikandikáló napsugarak némileg enyhítették csalódottságom), de bízom benne, hogy az igazi tavasz megérkeztével öröm lesz ott sétákat tenni.  Vasárnap pedig a Manufakturához közeli parkban tettem sétát, ami már sokkal kellemesebb élményt nyújtott, hisz valamiért (talán mert naptárilag a tavasz első napja volt) az időjárás is enyhébb volt.

Park, ahol minden van, még WiFi is!

és a park, ahova még visszanézek :)

Ma pedig, ahogy azt említettem, megkaptam végre a heti beosztásom, azaz már  tervezhettem is a szabad időmmel, amit rögtön ki is használtam egy kis levegőzésre a városban, s megjártam a Manufaktura mellett található lengyel "farkasréti" temetőt. Az időjárás, meg kell hogy mondjam, ismét kegyes volt hozzám, hisz délelőtt volt egy jó kis zuhé, amolyan jégesőféle, délutánra pedig, mintha mi se történt volna, kisütött a nap. Így szabadon gyönyörködhettem a különböző parcellákat ékesítő szebbnél szebb (csicsásnál csicsásabb) mécsesekben. Bocsánat, én tényleg nem csúfolódni akarok, de ebben a temetőben ha versenyt kellene rendezni, az szólhatna arról, hogy melyik parcellát díszíti több és szebb? mécses és művirág. No de, komolyra fordítva a szót, igyekeztem a nevek között valaki, számomra is ismerős, híres-neves lengyelt találni, sajnos nem sok sikerrel. S miután e téren nem jártam sikerrel, maradt az a "móka", hogy számotokra is megörökítve, csináltam pár képet a nem mindennapi mécsesekről. :)

a 'Régi temető'

a napfényben megcsillanó mécsesek

jó eséllyel pályázhatna az első helyre...

de megvan a tuti befutó

Nos hát, ezzel zárnám az eheti hírmondót, illetve még egy jó? hírrel, miszerint az egyik suliba, ahova majd mehetek, fogok találkozni egy amolyan lengyel-magyar baráti társasággal is. Alig várom! :)

Az 1. hét margójára

No szóval, közel 1 hetes lengyelországi tartózkodás után mégiscsak illő lenne írni valami beszámolóféleséget, így jött az a gondolat, hogy létre hozzak egy blogot. Hiszen így nagyon egyszerűen és nagyszerűen minden kedves utánam érdeklődő emberkének kielégíthetem a kíváncsiságát, anélkül, hogy 1000-szer bepötyögném vagy elskypeolnám sztorijaimat.

Tehát, az egész nagy utazás vasárnap este a Keleti pályaudvaron kezdődött, ahol felszálltam a közvetlen kocsikkal is, Varsóba közlekedő vonatra. Majd 12 órás utazás várt rám, egy ázsiai úriember társaságában... Aki aztán fülkét váltott, így nagy örömömre egyedül élvezhettem a 4 ágyas kabin összkomfortját. S habár a vonat utas kísérő néni nem beszélt se angolul, se németül, nem voltam teljesen magamra hagyva, ugyanis megismerkedtem egy szintén Varsóba utazó hölggyel, akiről kiderült, hogy a varsói egyetem lektora. Annak ellenére, hogy sokat nem beszélgettünk (hisz az út nagy részét átaludtuk), Márta nagyon készséges volt, megadta a telefonszámát, s felajánlotta, hogy bármikor, ha Varsóban járok, keressem meg, s szívesen körbevezet az egyetemen, vagy segítséget nyújt, legyen bármire is szükségem. Kezdésnek nem rossz, gondoltam. (gondviselés 1 :))

Varsóba megérkezve jegyet váltottam a Łodzba tartó vonatra, ahova kisebb küzdelmek árán sikerült felküzködnöm magam (csak egy "20 tonnás" bőröndöt és utazó táskát kellett feldobnom a platóra...). Majd egy olyan kocsiban vertem tábort, amelyben a helyet foglaló hölgy szintén Łodz város azon állomására tartott, ahova én, így nem kellett attól tartanom, hogy továbbutazom. (gondviselés 2 :))

Łodzban már várt a mentorom, akinek segítségével és autójával megérkeztünk az alapítványhoz, egyben a szállásomra, ahol "csak" 2+1 emeleten keresztül kellett cipekednem az említett "20 tonnás" bőröndömmel. A napi viszontagságok után örömmel vettem birtokomba kis szobácskámat, majd minimális kipakolás után tiszteletemet tettem a vezetőségnél, aki egy hórihorgas, nyúlánk emberke, Piotr személyében. Ha jellemezni kellene, a legtalálóbb kifejezés talán a csendes gyilkos lenne... No nem azért, mert olyan sorozatgyilkos feje van, szimplán csak olyan ember, aki néha mond valamit, néha kedves, néha olyan semmilyen, de valójában nem lehet tudni, mi is jár az eszében. Miután a tiszteletkör megvolt, elnézést kérve, délutáni csendes pihenőre vonultam.

A délutáni szundiból felébredve azon monfordíroztam, hogy nem ártana mégiscsak a helyi környezetet felmérni, legalább boltok szintjén, így megindultam a kijárat felé, ahol épp a főnökbe botlottam. A konditerembe igyekezett, a horvát önkéntes srác társaságában (aki másnap kedden már ment is haza, és amúgy már második alkalommal töltött el az alapítványnál 4 hónapot). Micsoda szerencse, gondoltam én, hisz semmi kulcsom nem volt az épülethez, s ha csak épp egy kicsivel később érkezem, az alapítvány foglya maradtam volna mindaddig, míg a főnökék vissza nem jönnek. (gondviselés 3 :)) De hál'istennek nem így történt, így rögtön az első nap meg is kaptam a szükséges kulcsokat.

Kedden, rövid kis tájékoztatót kaptam a főnöktől, miszerint a feladatom főként az lesz, hogy különböző iskolákban egy vagy több osztálynak prezentációt tartsak kis hazámról, ppt formájában és a ppt végén természetesen promotáljam az alapítványt az 1%-os kártyák kiosztásával. És igen, kb. ennyi, amit tennem kell, plusz még az egyéb spontán programok, amiket a főnök aznap talál ki.
No igen, mert ő egy kicsit olyan figura, aki szeret mindent az utolsó pillanatra hagyni, amit én pedig nagyon-nagyon nem szeretek. Így történt meg az is, hogy csütörtökön, amikor is először kellett prezentálnom, reggel fél 9-kor beszéltük meg, hogy akkor hogy is jutok valójában a Łodzon kívüli iskolába fél 11-re. Végülis, jobb későn, mint soha, no de azért mégis. (Bár legalább fejlesztem a spontaneitásom.)

No, még mi említésre való történt?
Szerdán, a szállástól egy olyan 10-15 perc sétányi időre levő templomban részt vettem a hamvazó szerdai misén. Hiszen a nagyböjt nagyböjt Lengyelországban is. Legnagyobb meglepetésemre tele volt a templom, és a hívek fele majdnem fiatal volt. Habár a misét nem értettem, azért lelkileg sokat adott, főleg, az akkor előttem álló másnapi prezentációs megmérettetésem miatti izgalmak leküzdéséhez is. Ami, hála Istennek nagyon jól sikerült.

Zgierzbe egy villamossal el lehet jutni, egy olyan jó 40 perces utazással. Az isteni gondviselés itt sem maradt el, hiszen a mellettem ülő fiatal hölgy szintén ott szállt le, ahol én, így megint csak nem kellett attól tartanom, hogy "túllövök a célon". Sőt, akkor azt még nem is tudtam, hogy az a hölgy abban az iskolában tanár, ahova nekem mennem kellett. Végig volt bennem egy olyan érzés, hogy ha már a megálló nevét megkérdeztem tőle, igazán megkérdezhettem volna az iskolához vezető útvonalat is, valamiért mégsem tettem. Így egy idős házaspárt kellett megkérnem, ahol a feleség nem, de a bácsika nagyon segítőkész volt, s el is kísért az iskoláig, ahol aztán összefutottam a villamoson már megismert tanárnővel. Az iskolában 2 diák már várt rám, szóval onnantól minden a legnagyobb rendben volt. 2 osztálynak tartottam összesen előadást, s mindkettőről nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy jól sikerült. A 2. osztállyal még képet is készítettünk, amit sajnos még nem kaptam meg. Szóval, sikerrel vettem az első akadályt, ami nagy megnyugvást adott nekem abban, hogy jóóó lesz ez a két hónap.

Az iskola Zgierzben

Hiszen igen, voltak aggályaim. De inkább csak a szállást és a időtöltést illetően. Amint már mondtam, a főnök mindent az utolsó pillanatra szeret hagyni, így nehéz vele tervezni, ergo, nehéz az adott heti programomat is megtervezni. Szombaton például kitalálta, hogy még aznap délután elmehetnék Katowicebe, ugyanis az egyik ottani emberkének szüksége van promóciós anyagokra a másnapi programjához, így elvihetném azokat én, ha van kedvem. És akkor ott aludhatnék valahol, s ha úgy van, akkor még a fazon másnap lehet vissza is tud hozni Łodzba. És ezt úgy képzeljétek el, hogy mondta ezt kb. fél egykor, hogy akkor ebéd után útnak indulhatnék, azzal a vonattal, ami 13:55-kor indult a vasútállomásról. Aham... Persze, lett volna később is vonat, csak akkor még be kellett volna menjek Varsóba, és ott átszállni arra a vonatra, ami Katowicebe megy. Aham... S miután mondtam a főnöknek, hogy, bocs, de ezt most kihagynám, mert én jobb szeretek előre tervezni, s nem vagyok az a spontán alkat, akkor azt válaszolta, hogy dehát a spontaneitás jó és szükséges dolog. Igen, valahol ebben egyetértünk, s tudom is magamról, hogy lehetnék spontánabb, de azért mégsem külföldön vadidegen emberek között szeretném elkezdeni ezt a tulajdonságomat feltuningolni.
Így tehát itt maradtam Łodzban, s felfedeztem a sétáló utcát, majd egy "kiadós" ebédre betértem a manufaktura (a helyi pláza, elég komoly, kb. mint az Aréna a Keletinél) gyors éttermi részlegébe.

a lengyel "Aréna"

szerintem nagyon tuti szemetes :D

menő biciklitárolók

"útjelzők"

ha már minden olyan színes :)

Visszatérve az aggályaimhoz, a másik, a szállás volt. No igen, ingyenes, ami mondanom sem kell, elmond mindent... Kicsit hideg, kicsit csöndes, de azért megteszi. Ami nagyon-nagyon rossz, hogy szinte mindenütt hideg van, és az ablakok sem záródnak rendesen. De, így legalább, nem kell a hűtőért egy egész szinten átvágnom, hiszen bőven megteszi az ablakpárkány is. És ami néha rossz, néha jó, hogy csak egyedül vagyok az egész épületben. Van, hogy a főnök is itt alszik, de azért mikor mindenki elment haza, s csak te vagy ott, egy lepukkant 2 szintes "szellemházban", az elég lehangoló tud lenni. Szerencsémre, csörgedezik egy kis remete vér az ereimben, így ez a magány, egyedüllét mégsem annyira borzasztó, mint amennyire lehetne. Legalább bőven van időm és lehetőségem gondolkodni az élet nagy dolgairól, vagy éppen csak egyszemélyes karaoke partit rendezni az alapítvány nappalijában.

Gdanska 29

a kuckóm képekben

Hát így sikeredett az első hét, itt a kis gyufaárus lány alapítványnál.
Ez életem első blogbejegyezése, úgyhogy kérlek nézzétek el nekem az esetlenségét. Idővel talán belejövök, s a formalitásoknak megfelelő blogok fognak kikerülni a kezeim közül. Addig is küzdjétek át magatokat gondolataim szövevényes kuszaságain, remélem kitartó lelkesedéssel teszitek majd. :)

Ui:
Életem első önálló mosását is sikerre vittem! :D Igen, tudom, lehet ciki, hogy még csak most, de jobb későn, mint soha! :D Még a végén kész háziasszony válik belőlem a 2 hónap végére! ;)