Varsó - Łodz: 1:1

Hol is kezdjem... valahogy még mindig nem jött meg a kedvem az aktuális blogbejegyzés megírásához, nem tudom miért. Legszívesebben ennyit írnék: bla-bla-bla blablabla-blah. 

Csak sajnos ez közel sem adja vissza mindazon történéseket, melyek az elmúlt héten lezajlottak.

Mint például azt az alkalmat, amikor is lehetőségem volt találkozni a łodzi lengyel-magyar baráti társasággal. Ami, őszintén szólva, közel sem nyújtott akkora élményt, mint amire számítottam. Azt valahol mindig is sejtettem, hogy valószínűleg nem korombeli emberkék fogják alkotni a társaságot, dehogy semmi (vagy nagyon minimális) együttérzést vagy szimpátiát fogok tapasztalni a magyar "testvéreimtől", arra nem számítottam. 

Megpróbálom pár szóban kifejteni a fentebb leírt tapasztalataimat. 

Tehát amikor megérkeztem, épp egy beszélgetés közepébe csöppentem, ami a lengyel barátaink s egy átutazóban levő fotóstársaság között zajlott. A beszélgetés végét illedelmesen megvárva, odafáradtam a tolmácshölgyhöz, további útmutatás reményében, aki azonnal továbbirányított a másik tolmácshölgyhöz, aki pedig  a prezentációim során volt segítségemre. Rövid kis "ismerkedés" után csatlakozott hozzánk az iskola pedagógusa is, aki elvezetett minket abba az osztályterembe, ahol a tényleges óraadás megtörtént. Ami pedig a következőképp kellett volna hogy kinézzen: én szépen elmondok mindent magyarul Magyarországról, ami fontos (hisz a lényeg, hogy a gyerekek igazi élő magyar beszéd alapján tanulhassanak Magyarországról) és a tolmács hölgy pedig lengyelre lefordít mindent. No már most, mondjuk, hogy az első órán így is történt. Ellenben a második óra kb. annyi volt, hogy elmondtam az első diát magyarul, onnantól kezdve pedig a tolmács automatikusan lefordított mindent, anélkül, hogy én egy szót is mukkantam volna (ami ugye a lényeg lett volna, de sebaj). Sőt, mi több, még a prezentációmnak sem tudtam a végére érni, hiszen sietnem kellett, hogy a gyerekeknek legyen elég idejük még az óra végén az aznap főzött gulyásleves kipróbálására. Aha, oké, "De akkor minek is jöttem én?" merült fel bennem a kérdés. El se mondhattam a prezentációmat, s amit el is tudtam volna mondani, azt megtette helyettem a tolmácsnő... Tessék?... Enyhén szólva csalódott voltam. 

Öröm volt az ürömben, hogy a társaság lengyel tagjai nagyon kedvesek voltak, sőt, még az egyik bácsika bókolt is nekem, hogy milyen szép lány vagyok (magyarul! :)). Valamint kaptam egy könyvet (a lengyel-magyar történelemről) és egy łodzi prospektust is. Utóbbi sokkal nagyobb hasznomra vált, mint a magyar tolmácsnő tanácsai, miszerint ha társaságra vágyom, járjak el egyetemi klubokba, hisz ott úgyse árulnék sokáig petrezselymet, mert valaki biztosan megszólítana. Köszi a tippet, minden vágyam egyedül járni a klubokat annak reményében, hátha megszólít valaki, s neadjisten az a valaki még angolul is beszél... Mert ugyebár az én lengyel tudásom perfekt, s véletlenül se állna fenn annak a veszélye, hogy az egész ismerkedés abból állna, hogy én es néztem, ő es nézett, megint néztem, s megint nézett...

No de elég is ennyi erről, a hétvége már sokkal mókásabb volt. Ugyanis Varsó revansot vett Łodzon, vagyis Zita meglátogatott szerény kis hajlékomban, s megnézte, milyen "szép" is az egykori gyárváros. Mert az. Csodálatos. A vörös téglás épületekkel, amik már inkább feketék és szinte omladoznak, olyan régiek és elhanyagoltak. De talán, ha az ember eléggé elhivatott, meg tudja találni a komor szürkeségben is a szivárványt. Mi próbáltuk, s szerintem többé-kevésbé sikerült is. 

Łodz menő arcaival mindenképp kellett a közös kép :)

Szombaton még idegenvezetőnk is volt, Aleksandra személyében (aki a mentorom volt kb. abban a kemény 1 hétben, amíg az alapítványnál dolgozott), s bátran merem őt ajánlani bárkinek, aki legközelebb Łodzban jár. Közvetlen, mosolygós s "very good at English", s ami a bónusz, hogy olyan kis érdekes kávézókat (https://www.facebook.com/surindustrialle?fref=ts) is felfedezhetsz vele a Piotrkowskán, ami mellett lehet simán elmennél, ha egyedül járnád a várost. S nehogy elfelejtsem, ha nagyon lelkes vagy, még a helyi menő konditerembe is bejuthatsz ingyen, csak keresd Kamilt (amolyan recepciós fiú, szőke hajú, szemüveges), mindezt persze Aleksandrának köszönhetően. :))

akár a Pizza Hut reklámarcai is lehetnénk ;)

Szóval, Zitával azt tűztük ki célul, hogy gyalog bejárjuk a helyi főbb látványosságokat, a város ún. színfoltjait. Sajnos, a legtöbb ilyen szépséget, mint például a Herbsta palotát, az üvegházat, a kinematográfiai múzeumot vagy a se-ma-for múzeumot csak kívülről csodálhattuk meg, de legalább elmondhatjuk magunkról, hogy láttuk őket. Vagyis nem, egy dolgot sikerült belülről is szemügyre venni, mégpedig a łodzi katedrálist, ahol a torinói lepel másolata is megtekinthető. 

a łodzi katedrális

Másnap már nagyobb sikerünk volt a múzeumokkal - igaz, csak egy múzeum volt napirenden - de legalább abban az egy múzeumban megtekinthettük mindent, amit lehetett. Ez pedig nem volt más, mint a Poznanski palota, ami egyfelől Łodz város történetét mutatta be, másfelől pedig lecsekkolhattuk, hogy milyen fényűzésben is élt a Poznanski zsidó mágnás család. 

Poznanskiék

az elmaradhatatlan tükrös kép

egy kis magyar vonatkozás

Rubinstein is helyet kapott a Poznanski palotában

Majd a múzeúmi "túra" után egy gyors kirakatnézési túrára is betértünk a  Manufak-turá-ba (amiről utóbb számomra kiderült - wikipédiáról lestem - Európa egyik legnagyobb bevásárló központja), hiszem azt Zita kisebb örömére, ugyanis, a Manufaktura enyhén telve volt emberekkel. (Btw.: Nem tudom mi lenne, ha hatályba lépne itt is a vasárnapi zárvatartás...azt hiszem megállna az élet. :D) Mindenesetre azért a tömegnyomort valahogy túléltük, köszönhetően talán a mekis forrócsokinak, amivel kezünkben megindultunk a vasútállomás felé, hiszen minden jó véget ér egyszer, így Zitának is el kellett indulni "hazafelé". Végül Zitától könnyes búcsút véve szépen lassan megindultam visszafelé s gyönyörködve az előbújt hóvirágokban, a ragyogó napsütésben elméláztam az élet nagy dolgain.