Carpe diem...

Kicsit ismét elhanyagoltam a blogírást, ezúttal nem amiatt, mert otthon voltam, hanem inkább amiatt, hogy elvesztettem a lelkesedésem. No és amiatt is, mert itt is beindult a tanulási szezon, így kevesebb idő jut más mulatságokra (vagyis kevesebb kellene... sajnos az idő és energiagazdálkodás még mindig nem az erősségem).

No de, történt azért egy más, amiről érdemes lenne mégiscsak írni. Mint például az, hogy meglátogattam Gini barátosnémat Krakkóban. Ő most jelenleg ott él és dolgozik szeptembertől, így amint megtudtam, hogy én is kinn leszek egy félévet Lengyelországban, nem is volt kérdés, hogy találkozni fogunk. Ennélfogva 2 hete ilyenkor fogtam magam s átruccantam Krakkóba.  Sajnos az időjárás az első nap nem igazán fogadott a kegyeibe minket, így "kénytelenek voltunk" plázázásra adni a fejünket. Meg is adtuk a módját, amolyan igazi csajos napot tartottunk, shoppingoltunk, vettünk egy frappucinot a Starbucksban, meg minden ami kell... :D Azt meg kell említsem, hogy, ugye a Starbucksban szokás az, hogy a vendég poharára rá írják a nevét, majd amint elkészült az ital, akkor azt a nevet mondva, szólítják a vendéget az italáért. Mi pedig, gondoltunk egyet, s a szokványos keresztnevek helyett valami frappánsabbat akartunk, így Réka és Gini helyett Micimackóra és Malackára tettük le a voksunkat. Amikor a névfelírós jelenet következett: mutattam a telefonomon a leányzónak, hogy ezt legyen kedves a poharakra írni, mire ő a kezembe nyomta a tollat, hogy írjam én fel... :D De, a végén, amikor szólítottak minket, a legnagyobb meglepetésünkre a kávés csajszi szinte tökéletesen mondta ki a "titkos ügynök" nevünket, persze mit sem sejtve, hogy mit is mondott éppen... :D Mókás volt, az egyszer biztos. De, a móka természetesen nem ért itt véget. Shoppingolás közben megakadt a szemem egy orrpiercing készleten, s eszembe jutott mekkora buli lenne anyut megtréfálni, hogy eljöttem Ginihez Krakkóba, s tettem egy karikát az orromba. Hazaérve gyermeki izgalommal bontottam ki, s próbáltam ki a természetesen hamis orrpiercinget, kemény csajos képeket csinálva. Az első jól sikerült képet rögtön küldtem is tovább anyunak, akinek elsőre fel se tűnt, csak annyit mondott, hogy jó a kép. 

#yolo#naggyonmenő#newme

Kamerán beszélgetve azonban észrevette az újítást, ugyanakkor rögtön le is vágta, hogy nem igazi... Nem is értem, lehet, hogy mégis túl jól ismer?... azért a hecc kedvéért nem álltunk itt meg, s az esti buli előtt feldobtunk egy pár képet fészbukra, hogy lássuk a többiek reakcióját is. Háááát... azért a többiek ennyire nem voltak biztosak benne, hogy csak hülyülünk, s kaptuk az ívet rendesen... :D Jó, azért annyira nem, de egy páran egy kicsit biztos megijedtek, hogy elindultam a züllés lejtőjén. 

#duckface

Még egyszer üzenem az esetleg még mindig kételkedőknek, hogy nem-nem, nem történt semmi féle pálfordulás, ugyanaz a Réka vagyok, csak kicsit bolondosabb. :) A hétvége második napja szintén hasonlóan jó hangulatban telt, ezúttal már az időjárás is velünk volt, így még a hazaút előtt tettünk egy gyors sétát az óvárosban. A séta után azonban könnyes búcsút véve, egy viszonttalálkozóban megegyezve elköszöntünk egymástól.

Ginus és Krowka, a sárkány, a búcsúzás pillanatában 💗

Az újdonságok kipróbálásával nem állt meg az élet Varsóban sem, így az egyik délután Krisztivel karöltve kimentünk egy harmadik lánnyal a szabadba röplabdázni (és nem, a múltkori bénázós produkcióm nem rettentett el attól, hogy újra röplabdát fogjak a kezembe, hisz tudott, ami nem öl meg, az megerősít). Később, a közelben meditáló srác is becsatlakozott, majd utána pár perces etapokra még két másik erasmusos lány is. Habár a röpis készségem nem lett jobb, nem bántam meg, hogy kimentem, nagyon jól esett a friss levegőn való mozgás (sajnos rendszert még nem csináltam belőle). Azóta még egy sétára merészkedtem ki, a koli közelében lévő lakótelepre, amiről azt kell tudni, hogy tisztára olyan feelingje van, mint a balatonparti üdülővároskáknak. Nekem legalább is ez jutott eszembe róla. No, és néha azon merengtem el, hogy ezekben a házikókban tényleg laknak-e emberek, mert némelyik elég lepusztult volt ahhoz, hogy lakhatónak tűnhessen (de, úgy tűnik, hogy igen, laknak benne).

Bemowo-Ratusz-féle lakótelep

S végül, még a bennem lakozó szociális énemről is ejtenék egy pár szót. Mármint, most ez kicsit megtévesztő, mert lehet sokan azt gondolják, hogy de, hát én elég rendesen társasági lény vagyok,  ki kell azonban ábrándítsam őket: az otthoni viszonylatban lehet az vagyok, de az erasmusosban már kevésbé. Ugyanis, a jó erasmusos minden partiban, minden megmozduláson, ami létezik ott van, amellett persze, hogy szépen ügyesen teljesíti az egyetemi követelményeket is... 

És hát én, nos... én mondjuk minden 7-ik megmozduláson részt veszek (vagyis kb. havi 2-szer). S hogy javítsak egy kicsit a statisztikákon, elmentem az erasmusos amolyan búcsúztató partira, s az azt követő igazi klubhelyes partira is!! Nem bántam meg, sőt, az eddig erasmusos partijaim során ezen éreztem a legjobban magam (s még csak a becsicsentett állapotom se kellett hozzá :)). Jó volt együtt lenni, együtt hülyülni és táncolni a többiekkel... Kicsit szinte sajnálom is, hogy tényleg nem voltam társaságibb lény. De, még majd egy hónap hátravan, szóval... semmi sincs veszve. :)

Újabb közös pillanatokra, (s természetesen egyetemi hajtásra) felkészülve, folyt. köv. ;)

Újra itt van...

Kis idő eltelt, mióta utoljára jelentkeztem, de nem tűntem el végleg, még megvagyok. :) Csak időközben hazautaztam, s otthon pedig már csak úgy repült az idő, hogy szavakba se tudtam önteni. Az otthoni eseményekről most nem is szólnék, legyen elég csak annyi, hogy jó volt újra otthon lenni (vagy ha valaki ennél mégis csak többre lenne kíváncsi, kérdezzen ;)).

mindenütt jó, de legjobb otthon ;)

Egy előrehozott közös szülinapi ünneplés (mert tesóm menyasszonyának is akkor van a szülinapja, mikor nekem, s pár éve tart az, hogy együtt is megünnepeljük :)) után felpakolva minden jóval, hamuba sült pogácsával vágtunk neki a közel 10 órás vonat utunknak Krisztivel. Bevallom, volt bennem egy kis félsz, hogy a sors ismétli önmagát, éppen ezért már nem is vettem jegyet az első osztályra, hogy elkerüljem az esetleges kellemetlenségeket. De, hála Istennek (vagy Krisztinek? :D), minden rendben volt, s szerencsésen megérkeztünk. Sok időnk azonban nem is volt a szusszanásra, mert másnap már indultunk is a lengyel tengerhez, Roberték társaságában.

néha kicsit úgy éreztem/éreztük, mintha mi is hasonló tempóban araszoltunk volna Varsó felé

Az egész tengeres kirándulás Robert ötlete volt, ő vetette fel, még mikor náluk voltam látogatóban, hogy miután itt nemcsak május 1-je, de 3-a is munkaszüneti nap, érdemes lenne kihasználni, s együtt elutazni valahova, mondjuk a tengerhez. Boldogan bólintottam rá, s fűztem meg a még jobb móka reményében Krisztit is, hogy tartson velünk (akit szerencsére nem kellett hosszasan győzködni). S a pláne még az volt az egészben (legalábbis akkor még azt gondoltam), hogy kocsival mehettünk, mert Monika bátyja gondoskodott a fuvarról. Na igen, s hogy mire is akartam utalni az előző mondatban elejtett sejtelmes gondolatommal?... arra, hogy a sofőrünk enyhén szólva Taxi filmes stílusban nyomta végig az utat, annyi eltéréssel talán, hogy 10-es veszélyességi skálán, 12-es fokú veszélyességi stílusban tolta. De, tényleg, nem viccelek, konkrétan volt olyan, hogy az úttestnek sem nem a jobb oldalán, sem nem a bal oldalán, hanem a közepén haladtunk el két kocsi (a szembejövő s amit előztünk) között. Az ugratós, filmbe illő jelenetekről nem is beszélve. Egyszer ajánlottam fel Krisztinek, hogy ülök középen, hogy ne mindig ő legyen ott, de rögtön azután, hogy premier plánban láthattam az előzős jelenetet, azonnal visszavontam ezt a nagylelkű ajánlatomat, s a továbbiakban a sarokba kucorodva szitokszavak közepette próbáltam 1-2 imát elmormolni a testi és lelki épségünkért. 

valahogy így festhettem én is, a hátsó ülésen (mint a baloldali úriember, természetesen :D)

Na de, az utazási kellemetlenségektől eltekintve, másra nem lehetett panaszom: hisz a szállásunk rendben volt, ételünk, italunk is (miután magunk gondoskodtunk róla), s az időjárás is kegyes volt hozzánk (igaz, kicsit fújt a szél, de végig sütött a nap). Szállásunk Wladislawowoban volt, kb. egyenlő távolságra a főbb tengerparti városoktól, Gdansktól, Sopottól és Gdyniatól. Jaj, s még mielőtt elfelejteném, odafele menet még Torunt is útba ejtettük. 

Torunban (Erwin, Kriszti, én és Monika)

A tenger csodálatos látványt nyújtott minden egyes helyen, ahol megfordultunk, de különösen Helben és Gdanskban (legalábbis az én tetszésemet ez a két "kis városocska" nyerte el). Persze a  Sopotban található Európa leghosszabb mólója valamint Gdynia Kepa Redlowska nevű természetvédelmi területe se volt kutya, ha valaki arra járna, szeretettel ajánlom ezeket a helyeket is a figyelmébe. Összességében, ha értékelnem kellene a kiruccanást, egy 5-ös skálán 4-est adnék (-1 a sofőr miatt, minden egyéb más rendben volt).

nem maradhatott el a filmbe illő naplementés romantikus kép... :D

szintén :)

minden időben, Tisza cipőben :)

Hel-i bazár fóka sor :D

Hel-i tengerparton

naphíd :)

Gdanskban Roberttel és Monikaval

Sopot-i móló

Gdynia-i hajóétterem

Gdynia

Kepa Redlowska

Redlowska és a móló

Hazaérve, másnap, a "nem árulom el hányadik" születésnapomat egy kiadós lustálkodással ünnepeltem meg, este Maurizio cukorbomba süteményével megkoronázva. De komolyan, az a süti egy igazi "méreg", nagyon finom, de nagy adagban kiüti az embert. Az alsó réteg nápolyi, majd csokis fagyi roló, majd újabb réteg nápolyi s újabb réteg fagyi roló, tetején megszórva kakaóporral s csokidarabkákkal megtűzdelve. Ééééés, a rétegek között fagyi van. Meg kell hagyni, Maurizio nem sajnált, egy jókora tepsivel készült, ami még azóta se fogyott el, hiába ettem belőle minden nap azóta is (s kértem segítséget a többiektől az elfogyasztásában). 

valahogy így, még mindig :D

Persze, tudom, hiba lenne a szülinapom kapcsán csak Mauriziot kiemelnem, igazából nem is őt akartam, hanem a sütijét, úgyhogy utólag kérek elnézést mindenkitől, aki úgy érezte, hogy róla is írhattam volna, de tényleg, ez nem Maurizionak szólt, hanem az ő szupercukorbombasztikus süteményének. De, ugyanakkor, természetesen itt is köszönöm mindenkinek a kedves szavakat, üzeneteket, smseket, amiket szülinapomra kaptam. :)

"Röviden s tömören" így történt volna tehát az erasmusos létembe való visszatérés, folyt. köv. hamarosan.

6x7, csirke kész

Néha igazi kihívás összeszedni az említésre méltó történéseket, mint például most is... :D 

A hét elején szinte semmi izgalmas nem történt, leszámítva, hogy megírtam az első itteni beadandómat a számomra legunalmasabb tárgyból... S ezt se azért hozom fel, mert olyan szuperkirályul sikerült, hanem mert végre az itteni egyetem számára is alkottam valami "maradandót", legalábbis egy szösszenetet, ami tőlem van... :D Ennek hatására (?) annyira belelkesültem, hogy az otthoni sulis dolgaimnak is sikerült nekilátni. No, persze, nem kell itt se nagy dolgokra gondolni, mint pl. szakdoga... bár jó is lenne :), inkább csak amolyan kisebb lépésekre, mint egy Rorschach jegyzőkönyv "letisztázása" (Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés Rékának... :D).

A hét folyamán pedig megsütöttem a "szokásos csirke menümet" is, (igen, bizony, ismét alkottam! :D) immáron talán már harmadjára. Komolyan, ha az embernek viszonylag laza a "menetrendje", szinte kedve szottyan sütni-főzni, kipróbálni az addig rejtett Gordon Ramsey-s talentumait. Azt hiszem, hogy most már bátran állíthatom: a csirke husi, rántotta s tükörtojás elkészítésének fehér öves? mestere vagyok. Sőőőőt, néha olyannyira izgatott leszek a sütés-főzés gondolatától, hogy a fb-on azt nézem, melyik mentett receptes videót kellene legközelebb kipróbálnom. :D

nem, nem csipkebogyó, hanem koktélparadicsom :D

No, de, ha már egészséges életmód: akkor ne csak a kajáról ejtsünk szót, hanem a sportról is. Ugyebár korábban említettem, hogy teljes mellbedobással készültünk az ESN olimpiára, különösen a röplabda műfajában. E hét csütörtökén is volt egy edzés, amin ("hála" az előző este park klubos partinak, amin persze én nem voltam) kemény 5-en voltunk, s abból is én voltam egyedül lány!! :D Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy sarkon fordulok, s visszaszaladok a koliba, mikor szembesültem ezzel a ténnyel, de aztán a komfortzónámon kívüli énem erősítésére gondolva, fogamat összeszorítva maradtam. :D Összességében nem is volt rossz az edzés, viszont a szerva gyakorlása közben sikerült olyannyira "szétzúzni" a jobb kezemet, hogy színváltós lett tőle. Értem ezalatt, hogy aznap halvány zöldesrózsaszínben pompázott, majd később átváltott vadító lilára. Azóta hol zöldeslilarózsaszín, hol pedig szimplán lila. Remélhetőleg csak ez a színváltósdi probléma áll fenn, s semmi több. 

mert néha jól esik sajnáltatni magamat... :D

ha az első képen nem látszott volna eléggé, hol is zúztam szét... :D

Mindez az apró malőr persze nem akadályozott meg abban, hogy szombaton élesben is "hasítsak" a "csapattal" együtt. Hogy a hasítsak-at miért írtam idézőjelben, azt gondolom ezek után nem kell megmagyaráznom... :D a csapatot pedig azért tettem idézőjelbe, mert az eredeti 10-12 emberhez képest naggyon komoly 6 emberrel képviseltettük magunkat. Vagyis ebből a 6-ból is egy lány csak szurkolni jött, de miután a későn kelő emberkék még mindig nem érkeztek meg a röpire, s a lány híján nem lett volna meg a teljes csapat, végül nagy kegyesen mégis beállt, így pedig sikeresen megúsztuk a nemjátszás lehetőségét (habár, lehet azzal  jobban jártunk volna... :D). 

a harcosok :D plusz egy lengyel celeb :D

A nagy játszmázások közepette az is kiderült, hogy egy újabb emberkét köszönthetünk a magyar erasmusosok körében, Gábort, aki a NKE-ről jött. Mesélt egy pár dolgot, hogy hogy mint zajlik az NKE-n az élet, s ehhez képest a lengyel katonásdi mennyivel lazább. Illetve azt is megemlítette, (amibe eddig én még bele se gondoltam, bár logikus) hogy valahányszor külföldre utazik, engedélyt kell kérnie. Naggyon komoly, hogy a katonaság is egy olyasmi közösségi dolog, ami miatt mindig mindenhol tudatában kell lenned annak, hogy mit és miért csinálsz, mert nemcsak a magad becsületéért vagy felelős az adott helyzetben, hanem a bajtársaid és a vezetőid, stb. becsületéért is. 

Hála Istennek, miután Kriszti és a katonai csapat nem jutott tovább a negyeddöntőbe (ugyanis Kriszti kisegítette Gáborékat, mert minden csapatban kellett min. egy lány is, s hát a katonai csapat (mily meglepő?) híján volt a lányoknak), viszonylag hamar szabadultunk, s a takarítástól s egyéb kényes kötelezettségektől mentesülve vígan robogtunk hazafelé a kollégiumba.

A hét zárásaként a foodtruck festivalra néztünk el Krisztivel (aki azzal tudott rávenni, hogy elkísérjem, hogy meghívott egy körre... no, nem mintha amúgy nem lettem volna rá kapható... :D). Miután nem volt szívem nagyon kihasználni őt, "csak" egy fél lengyel melegszendvicsre hívattam meg magam. Később azért aztán betoltunk még egy hambit is... :D  

cheese burger & jalapeno burger

Hazafelé úton pedig Maurizionak próbáltuk megtanítani, hogy hogy ejtse ki rendesen a nevem, hisz, ugye ő is, mint az összes erasmusos nem azt mondja, hogy Réka, hanem hogy Rikáááá. És az eredmény?... :D 10-ből 2-szer sikerült egész hasonlót mondania. :D Sebaj, a világ összes kincséért se változtatnám meg a nevem, annyira a személyiségem részévé vált (vagy a személyiségem a nevem részévé? :D).

hogy miért is jó a nevem... :D

Túl az első negyeden

A mozgalmasan telt egy hónap után egy viszonylag visszafogott, akciókban kevésbé gazdag hét következett. A hétfő most kifejezetten kedves arcát mutatta meg, hisz aznap nem volt óránk, így a hosszú hétvége örömét élvezve kedvemre lustálkodhattam. 

No, persze szégyelltem volna magam, ha az egész napom semmittevéssel telik, így gyorsan megírtam a következő blogbejegyzést. Rá 3 napra pedig a következőt, ennélfogva mondhatom, hogy behoztam a lemaradásomat blogírás terén (már csak a sulis dolgokban kellene ilyen szorgosnak lennem, s akkor minden tökéletes lenne :)). Na de, ami késik, nem múlik. ;)

Szerdán a szokásos club parkos partira mentünk, de, nem tudom, hogy csak amiatt, mert szolidabban iszogattam, vagy mert a szokásosnál is kevésbé jól viseltem a tömeget, most nem volt annyira jó a buli. Előtte viszont, el ne felejtsem! volt egy kisebb eurodinner parti a Sarnaban (másik koli), ahol a törökök és az olasz lány várt(ak) nagy szeretettel minket. A török lányok tavaszi tekerccsel (mennyei volt!!), az olasz lány pedig szusival készült(ek)! Jómagunk szerény személyünket vittük, no meg egy kis hazait (pálinka, unicum és tócsni formájában). Mondanom sem kell, a pálinka után (persze minket leszámítva :D) mindenki levegőért, illetve a mellkasához kapkodott, hogy ez bizony éget, mint a tűz! :D Talán nem hiába mondják kerítésszaggatónak is (jelen esetben mondhatnánk "mellkas-szaggatónak" :D).

egy Michelin csillagos étterem is megirigyelné a felhozatalt :)

Csütörtökön röpi edzésünk volt, ugyanis, egy hét múlva, szombaton lesz az ESN olimpia, amire beneveztünk. S amire nem árt kicsit felkészülni, ha nem akarunk égni, mint a Reichstag (hogy Krisztina szavaival éljek). Nem mondom, hogy Krisztinának nem volt igaza, mikor a fent említett mondatot halkan elmormolta a "bajsza alatt", de azért nem látom olyan vészesnek sem a helyzetet, a végére egész jól belejöttünk. A héten lesz még egy edzésünk, én pedig hiszek a csodákban! :D

a végére belejöttünköt nem így értettem :D

A hétvégém pedig ismét csak a baráti (társas) kapcsolatok ápolásának szellemiségében telt: elutaztam Łodzba meglátogatni Robertéket.

Monikaval

Roberttel

Łodzban 2 évvel ezelőtt ilyen tájt kemény 2 hónapot töltöttem, ekkor kezdődött el az egész blogírosdi. Robertet is onnan ismerem: abban az alapítványban dolgozott, ahol én a szakmai gyakorlatomat teljesítettem. Ahogy megérkeztem, első állomásunk rögtön a kis gyufaáruslány alapítvány volt, mert hát ugye mégiscsak illő dolog személyes tiszteletünket tenni nemcsak a barátainknál, de a főnökünknél is. Piotr, az akkori főnököm semmit nem változott, annál inkább az alapítvány helyzete. Akkoriban sem ment minden fényesen, de mostanra az alapítvány területe a felére csökkent, a 2 emelet helyett már csak egyet birtokolnak (bár szerintem ez már így is csodának számít, hogy egyáltalán működik). S noha Robert felhívta a figyelmem arra, hogy bármivel is kínál Piotr, nehogy elfogadjam, a saját készítésű borára s dzsemére nem mondhattam nemet (ami hozzáteszem, nem is volt olyan rossz, sőt!, jó, na, azért nem is egy caubernet sauvignonról beszélünk). Úgy tűnt, olyannyira sikeresen "játszottam a szerepem", hogy Piotr még egy üveg (természetesen saját) borral is megajándékozott (bár valószínűleg csak viszonozni akarta a kedvességem, mert én is vittem neki egy kis itthoni nasit). No és persze nem maradhatott el az alapítványi szuvenír sem: egy limited edition illatosított gyufásdoboz! :)

Az alapítványtól kisebb kitérővel Roberték lakása felé vettük az irányt, ahova megérkezve még gyorsan betértünk a helyi Biodronkába, ahol pedig a csorbaleveshez valókat szereztük be. Mert bizony ám, Roberttal ketten arra vállalkoztunk, hogy elkészítjük a székelyek? méltán híres eledelét, a csorbalevest. Hiába, mire másra nem jó az erasmus, mint hogy az ember fejlessze a sütési-főzési készségeit? :D Szombat este felé nagy nehezen sikerült is nekifogni, anyát állandó készenlétbe helyezve, hogyha bármi történne, akkor azonnal tudjam mi a teendő. Anyu persze nem átallta adni a hasznos jó tanácsokat, mint például addig párold a zöldséget, míg az össze nem zuttyan (aha-aha, persze, értem én, zuttyan, hát hogyne... :D). Vagy hogy amíg az egyik félig puha, félig kemény nem lesz, akkor adhatod hozzá a többit (hát persze, sima liba megállapítani, hogy a drága sárga répa épp félúton van a megpuhulásban :D). No, de, hogy elejét vegyem a kíváncsiságotoknak, a leves végül csodálatosan jól sikerült, én legalábbis (de Robert és Monika is) teljesen elégedett voltam a végeredménnyel. Ennélfogva az Úr napját a csorbalevessel kezdtük meg, majd megadva a kellő tiszteletet a vasárnapi ünnepi ebédnek, rántott husi krumplipüré kombóval adtunk az élvezeteknek. 

csorba á la R&R

Közben, csak hogy helyet csináljunk az ebédnek, jártunk egyet a környéken, s végre kipróbáltam a lengyel bubit is!! Nagyon menő volt, az időjárás fantörpikus volt, szinte úgy éreztem magam, mintha csak otthon mentem volna egy kört a bringával (be kell valljam, már nagyon hiányzott a bicajozás, első dolgom, ha hazamegyek, egy tatai tókör lesz, az fix :)).

mert ha nincs kép róla, akkor meg se történt :P

S mielőtt felültem volna a Varsóba tartó vonatra, megejtettem egy röpke találkozást Adriannal is (akivel ugye anno már Varsóban is találkoztam). Ez alkalommal egy fagyizóba ültünk be, ott beszélgettünk el kedélyesen, miközben egy mini történelem órát is tartottam neki Erdéllyel (s Trianonnal kapcsolatban). A csorba leves kapcsán került szóba Erdély, amire ő egyből rávágta, hogy ja, igen, Románia, s mondtam igen, persze, Romániában van, de azért mégiscsak jobb szeretünk róla úgy beszélni, hogy Erdély (Románia nélkül). Félig székely lévén ez kikívánkozott belőlem, s úgy látszik, nem volt hiábavaló, mert Adrian korábban nem is hallott erről (végülis jogos, Spanyolországban miért tanítanának Erdélyről,s  a csavaros észjárású székelyekről). Sebaj, ez legyen a legkevesebb, amíg tehetem, büszkén teszek tanúságot a világ bármely részén Csaba királyfi nemzetségéről!

Az élet élet, éljed...

A 4. itt töltött hetem egy elég mellbevágó hírrel indult. Az egyik tanárunkról ugyanis kiderült, hogy rákos beteg, s hogy a kezelései miatt előfordul, hogy néha elmaradnak óráink. Ezt ő jelentette be nekünk, felkészítve minket az esetleges külső jellemvonásaiban bekövetkező változások kezelésére/fogadására. Személy szerint engem az ilyen hírek mindig egy kicsit kizökkentenek a hétköznapi kerékvágásból, mert sajnos hozzátartozóim s szintén egy volt tanárom révén volt "szerencsém" ehhez a semmiképp sem kellemes dologhoz. Ez az egyik olyan "miért?" kérdésem a jóIstenhez, amire talán sose kapom meg a választ. Ugyanakkor ez az a dolog, ami még inkább felhívta arra a figyelmem, hogy tényleg nem ér meg egy vita sem annyit, hogy haraggal menjen le a napunk. Bevallom, sokszor nekem is nehéz elengedni egy-egy vitát anélkül, hogy el lenne ismerve, hogy én voltam az "okosabb", s nem a másik. Ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy másnap lehet nem láthatom a másikat, akkor a fene megeheti az egészet, nem izgat: inkább legyen lehetőségem még egy napot eltölteni a másikkal, minthogy aznap "nyugodtan" hajthassam álomra a fejem, hogy igen, megint csak én voltam a tuti. Még akkor is, ha nem mindig a szívem csücske az az emberke, inkább cívódjunk még egy napot egymással, mint egyet se (mert azért alapvetően többet vagyunk jóban egymással, mint nem=tehát több jó pillanat hiányozna, mint rossz).

De kicsit kevésbé borongós vizekre evezve: szerdán itt sem maradt megemlékezés nélkül március idusa. Kollégiumunk a Bemowo-Ratusz nevű kerületben helyezkedik el, melyből a Bemowo (gondolom én) Bem apóra, a lengyel származású magyar honvéd altábornagyra utal. S van is itt a közelben egy szobor Bem apó emlékének, mely előtt rengeteg lengyel, magyar szalagos koszorú volt már, mikor mi suliba indultunk. Sőt, még a magyar zászlót is felvonták aznap, dagadt is a mellünk a büszkeségtől. :) Mint később azt megtudtam, ez az egész kedves gesztus Bemowo kerület polgármesterének (?) köszönhető. Sőt, amit akkor a kivetítőn még nem értettem, hogy miért van feltüntetve Óbuda, arra is választ kaptam (Adritól, róla még később :)): Óbuda és Bemowo testvér-kerületek (nem is tudtam, hogy ilyen is van :D).

Bem apó

S ahogy azt az előző blogbejegyzésemben említettem, ezen a héten is igyekeztem kimozdulni a kuckómból, s kicsit több időt tölteni a többiekkel, így az este elmentem velük (végre :D) a Park Klubba. A Park Klubról azt kell tudni, hogy minden szerdán 10 zlotyiért hajnali 1-ig "ingyen" sör van, ami nyilván elég vonzó az egyetemisták számára... az már más kérdés, hogy a sör milyen... a lényeg, hogy a hangulat jó legyen, arra pedig egy szavam se lehetett aznap este. :) Olyannyira, hogy másnap szinte egész nap a buli következményeit pihentem... :D 

Aznap este szintén volt egy parti, de azt már (a többiekkel ellentétben) nem vállaltam be, jóból is megárt a sok elvén.

No és persze azért, mert másnap jött (dobpergés... :D) Kristóf, s nem akartam olyan lenni, mint a mosott kapca, mikor vele találkozom. Őt utoljára akkor láttam (élőben), mikor a "búcsúbulim" volt, ami meg ugye nem mostanában volt... s ha hosszú idő után most találkozol újra a szíved választottjával, akkor nyilván szeretnél a lehető legragyogóbban kinézni. :)

Így nem csak a lelkemet, de magamat is "ünneplőbe" öltöztetve indultam Kristóf elé a reptérre, ahova tartva útközben megismerkedtem Adrival. Nagyon viccesen történt az egész: láttam, ahogy az egyik buszmegállóban felszállt egy lány, akinek a kabátján ott tündökölt a magyar kokárda, gondoltam is magamban, hogy egy honfitárs (vagy "rosszabb" esetben egy lelkes lengyel), akit akár meg is szólíthatnék, hisz milyen poén lenne már... Hosszas időzés után végül sikerült is összeszednem a bátorságomat, s egy "Helló, jó a kokárdád"-dal ráköszöntem, amire ő nevetve válaszolt. :D Szó szót követett, kiderült, hogy ő is a reptérre igyekezett a magyar vendég fellépők elé, akik az aznapi március 15-ei megemlékezés kapcsán jöttek Varsóba. A reptérre kicsit késve érkeztünk, de végül mindketten szerencsésen megtaláltuk "vendégeinket". 

Nagyon furcsa volt ilyen hosszú idő után újra szemtől szembe állni egymással, szinte alig hittem, hogy Kristóf teljes valójában áll ott előttem. Annyira hozzászoktam az esti fészbukos beszélgetéseinkhez, hogy mondtam is neki, hogy szinte olyannyira hiányolom azokat a beszélgetéseket, hogy este is majd úgy kell beszéljünk... :D Persze nem így történt, igyekeztük a hétvége minden együtt töltött percét a lehető legjobban kihasználni. Sajnos az időjárás nem fogadott a kegyeibe minket, de ettől függetlenül azért tettük egy sétát az óvárosban, majd (ahogy anno a mentorommal is tettem) betértünk a Manekinbe egy palacsintás ebéd erejéig. De ez alkalommal kipróbáltam a forró limonádét is, és úúúú, nagyon finom volt. :) A hétvége hamar elrepült, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismét a reptéren állok Kristóffal, csak ez alkalommal nem az érkezési, hanem az indulási oldalon. Szerencsére nem volt nagyon időm búslakodni, mert ahogy elköszöntünk egymástól, igyekeztem is vissza a koliba, hogy aztán egy frissítő tízórai után elindulhassak egy másik találkozóra, a jóIstennel. :)

mit nekünk borongós idő, ha a kedvünk ragyogó ;)

Ahogy arra utaltam korábban, az előző misén elkezdődött keresztelkedési szertartás befejeződött, ezúttal viszont nem tartott olyan sokáig. Most "csak annyi" volt, hogy a leányzó kivonult az oltárhoz, a pap bácsi szólt hozzá s hozzánk is egy pár jó szót, majd végérvényesen is az egyház tagjává avatta a lányt. Viszont, ezen a misén nem ő volt az egyetlen, aki a keresztség szentségében részesült, még kb olyan 8-10 fiatalt kereszteltek meg rajta kívül (az ő keresztelkedési szertartásuk azonban már inkább hasonlított a hagyományoshoz: nem lett elosztva több részre, csak a homlokukra kaptak rajzolt keresztet, illetve a  nyakukba egy igazi kiskeresztet). Nem tudom, hogy véletlen egybeesés vagy sem, de ez alkalommal az én szívemben is olyan vágy égett a jóIsten iránt, mint amilyen éghetett az újak szívében is. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy jó nekem ott lenni, s hogy még milyen hosszasan el tudnék ott időzni, hisz mostanában nem igen volt/van lehetőségem csendben félrevonulni s minőségi időt tölteni a jóIstennel. Pedig mennyire nagy erőt tudok meríteni az ilyen csendességekből...

Zárszóként Teréz anya gondolatai jutottak eszembe: