Carpe diem...

Kicsit ismét elhanyagoltam a blogírást, ezúttal nem amiatt, mert otthon voltam, hanem inkább amiatt, hogy elvesztettem a lelkesedésem. No és amiatt is, mert itt is beindult a tanulási szezon, így kevesebb idő jut más mulatságokra (vagyis kevesebb kellene... sajnos az idő és energiagazdálkodás még mindig nem az erősségem).

No de, történt azért egy más, amiről érdemes lenne mégiscsak írni. Mint például az, hogy meglátogattam Gini barátosnémat Krakkóban. Ő most jelenleg ott él és dolgozik szeptembertől, így amint megtudtam, hogy én is kinn leszek egy félévet Lengyelországban, nem is volt kérdés, hogy találkozni fogunk. Ennélfogva 2 hete ilyenkor fogtam magam s átruccantam Krakkóba.  Sajnos az időjárás az első nap nem igazán fogadott a kegyeibe minket, így "kénytelenek voltunk" plázázásra adni a fejünket. Meg is adtuk a módját, amolyan igazi csajos napot tartottunk, shoppingoltunk, vettünk egy frappucinot a Starbucksban, meg minden ami kell... :D Azt meg kell említsem, hogy, ugye a Starbucksban szokás az, hogy a vendég poharára rá írják a nevét, majd amint elkészült az ital, akkor azt a nevet mondva, szólítják a vendéget az italáért. Mi pedig, gondoltunk egyet, s a szokványos keresztnevek helyett valami frappánsabbat akartunk, így Réka és Gini helyett Micimackóra és Malackára tettük le a voksunkat. Amikor a névfelírós jelenet következett: mutattam a telefonomon a leányzónak, hogy ezt legyen kedves a poharakra írni, mire ő a kezembe nyomta a tollat, hogy írjam én fel... :D De, a végén, amikor szólítottak minket, a legnagyobb meglepetésünkre a kávés csajszi szinte tökéletesen mondta ki a "titkos ügynök" nevünket, persze mit sem sejtve, hogy mit is mondott éppen... :D Mókás volt, az egyszer biztos. De, a móka természetesen nem ért itt véget. Shoppingolás közben megakadt a szemem egy orrpiercing készleten, s eszembe jutott mekkora buli lenne anyut megtréfálni, hogy eljöttem Ginihez Krakkóba, s tettem egy karikát az orromba. Hazaérve gyermeki izgalommal bontottam ki, s próbáltam ki a természetesen hamis orrpiercinget, kemény csajos képeket csinálva. Az első jól sikerült képet rögtön küldtem is tovább anyunak, akinek elsőre fel se tűnt, csak annyit mondott, hogy jó a kép. 

#yolo#naggyonmenő#newme

Kamerán beszélgetve azonban észrevette az újítást, ugyanakkor rögtön le is vágta, hogy nem igazi... Nem is értem, lehet, hogy mégis túl jól ismer?... azért a hecc kedvéért nem álltunk itt meg, s az esti buli előtt feldobtunk egy pár képet fészbukra, hogy lássuk a többiek reakcióját is. Háááát... azért a többiek ennyire nem voltak biztosak benne, hogy csak hülyülünk, s kaptuk az ívet rendesen... :D Jó, azért annyira nem, de egy páran egy kicsit biztos megijedtek, hogy elindultam a züllés lejtőjén. 

#duckface

Még egyszer üzenem az esetleg még mindig kételkedőknek, hogy nem-nem, nem történt semmi féle pálfordulás, ugyanaz a Réka vagyok, csak kicsit bolondosabb. :) A hétvége második napja szintén hasonlóan jó hangulatban telt, ezúttal már az időjárás is velünk volt, így még a hazaút előtt tettünk egy gyors sétát az óvárosban. A séta után azonban könnyes búcsút véve, egy viszonttalálkozóban megegyezve elköszöntünk egymástól.

Ginus és Krowka, a sárkány, a búcsúzás pillanatában 💗

Az újdonságok kipróbálásával nem állt meg az élet Varsóban sem, így az egyik délután Krisztivel karöltve kimentünk egy harmadik lánnyal a szabadba röplabdázni (és nem, a múltkori bénázós produkcióm nem rettentett el attól, hogy újra röplabdát fogjak a kezembe, hisz tudott, ami nem öl meg, az megerősít). Később, a közelben meditáló srác is becsatlakozott, majd utána pár perces etapokra még két másik erasmusos lány is. Habár a röpis készségem nem lett jobb, nem bántam meg, hogy kimentem, nagyon jól esett a friss levegőn való mozgás (sajnos rendszert még nem csináltam belőle). Azóta még egy sétára merészkedtem ki, a koli közelében lévő lakótelepre, amiről azt kell tudni, hogy tisztára olyan feelingje van, mint a balatonparti üdülővároskáknak. Nekem legalább is ez jutott eszembe róla. No, és néha azon merengtem el, hogy ezekben a házikókban tényleg laknak-e emberek, mert némelyik elég lepusztult volt ahhoz, hogy lakhatónak tűnhessen (de, úgy tűnik, hogy igen, laknak benne).

Bemowo-Ratusz-féle lakótelep

S végül, még a bennem lakozó szociális énemről is ejtenék egy pár szót. Mármint, most ez kicsit megtévesztő, mert lehet sokan azt gondolják, hogy de, hát én elég rendesen társasági lény vagyok,  ki kell azonban ábrándítsam őket: az otthoni viszonylatban lehet az vagyok, de az erasmusosban már kevésbé. Ugyanis, a jó erasmusos minden partiban, minden megmozduláson, ami létezik ott van, amellett persze, hogy szépen ügyesen teljesíti az egyetemi követelményeket is... 

És hát én, nos... én mondjuk minden 7-ik megmozduláson részt veszek (vagyis kb. havi 2-szer). S hogy javítsak egy kicsit a statisztikákon, elmentem az erasmusos amolyan búcsúztató partira, s az azt követő igazi klubhelyes partira is!! Nem bántam meg, sőt, az eddig erasmusos partijaim során ezen éreztem a legjobban magam (s még csak a becsicsentett állapotom se kellett hozzá :)). Jó volt együtt lenni, együtt hülyülni és táncolni a többiekkel... Kicsit szinte sajnálom is, hogy tényleg nem voltam társaságibb lény. De, még majd egy hónap hátravan, szóval... semmi sincs veszve. :)

Újabb közös pillanatokra, (s természetesen egyetemi hajtásra) felkészülve, folyt. köv. ;)