Kicsit kalandosan, de megérkeztem... :D
Mert nem is én lennék, ha minden simán ment volna. Áh,
ugyan. Én túl vagány vagyok ahhoz, hogy "csak" az első osztályon
utazzak. Nekem a mozdonyt is ki kell próbálni, de nem is akárhogy...
Szóval az történt, hogy: reggel felszálltam a Keletiben a Varsóig közlekedő vonatra. Szépen, kényelmesen bekuckóztam magam az első
osztályú kabinomba (ha már sok a cucc, férjünk el komfortosan), olykor-olykor
bebóbiskoltam, míg nem egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hát bizony
hideg van. S hogy már nem lehet olyan jókat szundikálni, mert a hideg bekúszik
a bőröm alá. Kiderült, hogy ezt bizony jól érzékeltem, mert mikor a cseh kalauz
volt a soros a jegyellenőrzésen, ő is
leellenőrizte a radiátort, majd nagy okosan megállapította, hogy ez tényleg
hideg, s hogy jobban tenném, ha átmennék a másodosztályra, mert ott kicsit jobb
az időjárás.
Hirtelen a meglepetéstől s persze a frenetikus megoldási
lehetőségtől köpni-nyelni nem tudtam, s csak egy csendes bólintással nyugtáztam
hozzámszólását. Később, a fent említett úriember ismét megjelent, s kaptam tőle
a cég ajándékaként? egy hideg (igen, jéghideg) üveg vizet. Hadd ne mondjam,
hogy az első gondolatom az volt, hogy "köszi s menj a tudod hova, mégis mi
a fenét kezdjek ezzel?". Aztán a következő gondolatom pedig az volt, hogy
szívesen utána dobnám s fejbe csűrném vele szerencsétlent, de nem, mert ugye agresszióval nem oldunk meg semmit, no
meg milyen pszichómókus lennék, ha ilyen eszközökkel élnék.
Így csak nyeltem
egyet, majd később minden bátorságomat összeszedve odamentem a kallerhoz, hogy
ugyan már, rendezzük le ezt valahogy emberibb módon. Erre az ő lépése az volt,
hogy ráírta a jegyemre, hogy honnantól nem volt fűtés az első osztályon, s hogy
honnantól "utaztam" másodosztályon, hogyha reklamálnék, akkor legyen
mire hivatkoznom.
Mindezek után, mondtam magamban, legyen akármilyen hideg, én
innen ki nem mozdulok, s a 6 tonnás bőröndömmel, meg a 2 tonnás utazótáskámmal
valamint a hátizsákommal ugyan nem verekszem át magam az étkező kocsin, hogy aztán
valahova a másodosztályra benyomoríthassam
magam. Igen ám, de az egyik
állomáson (Bohumin) arra lettem figyelmes, hogy munkás bácsik közelítenek a
vagon felé, sőt mi több, az egyik át is vonult az első osztályon. Eszembe
jutott, hogy mi van, ha le akarják kapcsolni az első osztályt, így gyorsan a
vagon végébe mentem, hogy ellenőrizzem, megvan-e még a vonat maradék része.
Közben apró döccenéseket érzékeltem, de mindvégig azzal nyugtattam magam, hogy
áh, csak szólnának, vagy végig néznék a vagont, mielőtt lekapcsolják. Aha, én
kis naiv... Aztán egyszer csak megindult a vonat, én meg csak annyit láttam,
hogy az egyik munkás utána kiált a mozdonyvezetőnek, de hogy miért, azt akkor
még nem gondoltam. Jó, mondom magamban, csekkoljuk le megint a vonat végét,
hogy jön az is velünk...hát nem, többé már nem volt ott az étkező kocsi az első
osztályú vagon mögött. "Nem estem pánikba, áh nem".
Mint egy mérgezett egér,
kezdtem futkosni a folyosón, vészféket kutatva, míg az ajtónál találtam valami
vészfékszerűt. Nagyszerű, húzzuk meg, meghúztam, de csak az ajtó nyílt ki.
Király, mondom, ezzel rohadtul nem vagyok előrébb, nyissuk ki a többit is,
hátha valami feltűnik a mozdonyvezetőnek. Így kinyitottam a másik oldalon is az
ajtót, majd a vagon elején is, de mivel még mindig nem történt semmi,
visszaszaladtam a vagon hátuljába, hogy kihajolva el kezdjek integetni, hátha
észrevesz valaki. Végül csak el kezdett lassítani a vonat, így megint csak
előre szaladtam a vagon elejébe, s akkor már láttam, hogy a masiniszta
lepattant, hogy megnézze mi a stájsz, aztán észrevett engem, s vigyorogva
mondta, hogy hozzam a csomagokat. Én, mint az őrült szaladtam a csomagjaimért, a
bőröndöt lepasszoltam a bácsinak, a másik két batyummal pedig szépen
elegántosan leugrottam. Közben a bácsi elintézte, hogy egy másik mozdony
eljöjjön értem, amire felpakoltak, majd a vasútállomáson segítettek leszedni. Mondanom
sem kell, közben végig azon izgultam, hogy a vonat megvárjon, mert nem szívesen
vártam volna a következő Varsóba tartó vonatig.
Persze, hinné az ember, a
megpróbáltatások itt véget érnek, de nem. Igaz, sikerült egy üres fülkét
kifognom, de hát miért is lenne a másodosztályon egy tök üres fülke... Pár
megállóval később az állomáson egy kisebb embercsoportot észleltem
(cserkészek), akikről kiderült, hogy természetesen a jegyük nem máshova szól,
mint az én, kis frissen felavatott, üres fülkémbe. Hiába magyaráztam nekik,
hogy bocsi srácok, nekem első osztályú jegyem van, s azért kuckóztam be ide,
mert miután nincs a vonatnak első osztálya, itt volt hely, nem nagyon hatotta
meg őket, s kérték, hogy keressek egy másik helyet, mert van még hátul üres
hely. Mentségükre legyen szólva, segítettek átcuccolni, s végül velük egy
kabinba kerültem, ahol még volt egy hely. Fellélegezni sem mertem, hogy
innentől most már nyugi lesz, nem is volt... egy megállóval később egy nénike
jött vehemensen a szüleivel? hogy márpedig az ő jegyük ideszól s hogy
szeretnének becuccolni. Én persze csak néztem s próbáltam kilogikázni, miről
lehet szó, mire a cserkész társaim kitalálták, hogy az lenne az üdvös megoldás,
ha átköltöznék a másik fülkébe, a cuccom maradhat, azt majd ők szemmel tartják.
Oké, mondom, nem volt kedvem leállni vitatkozni senkivel, így megadtam magam.
De
amint helyet foglaltam a másik fülkében, eltörött a mécses, mert soha ennyire megalázva?
(nem is tudom mi a jó szó) nem éreztem magam. Az utazás hátralévő két óráját
hálaIstennek már azon az egy helyen ülve, nyugton tölthettem, de az biztos,
hogy ezt a kalandos utazást nem kívánom senkinek. Még ha utólag nevetek is
rajta :D
S ha azt hinnétek, hogy a megpróbáltatásaim itt véget értek,
hát... :D Hagyok néhány kis izgalmas történetet a következő bejegyzésre is. :)
Addig is köszönöm, ha nem vesztetek el a sztoriban, s a
végére jutottatok. :D Ha tetszett, nemsokára hozom a következőt is, olvassátok
majd azt is nagy szeretettel :D
Puszi, ölelés mindenkinek :)
