Tehát, az egész nagy utazás vasárnap este a Keleti pályaudvaron kezdődött, ahol felszálltam a közvetlen kocsikkal is, Varsóba közlekedő vonatra. Majd 12 órás utazás várt rám, egy ázsiai úriember társaságában... Aki aztán fülkét váltott, így nagy örömömre egyedül élvezhettem a 4 ágyas kabin összkomfortját. S habár a vonat utas kísérő néni nem beszélt se angolul, se németül, nem voltam teljesen magamra hagyva, ugyanis megismerkedtem egy szintén Varsóba utazó hölggyel, akiről kiderült, hogy a varsói egyetem lektora. Annak ellenére, hogy sokat nem beszélgettünk (hisz az út nagy részét átaludtuk), Márta nagyon készséges volt, megadta a telefonszámát, s felajánlotta, hogy bármikor, ha Varsóban járok, keressem meg, s szívesen körbevezet az egyetemen, vagy segítséget nyújt, legyen bármire is szükségem. Kezdésnek nem rossz, gondoltam. (gondviselés 1 :))
Varsóba megérkezve jegyet váltottam a Łodzba tartó vonatra, ahova kisebb küzdelmek árán sikerült felküzködnöm magam (csak egy "20 tonnás" bőröndöt és utazó táskát kellett feldobnom a platóra...). Majd egy olyan kocsiban vertem tábort, amelyben a helyet foglaló hölgy szintén Łodz város azon állomására tartott, ahova én, így nem kellett attól tartanom, hogy továbbutazom. (gondviselés 2 :))
Łodzban már várt a mentorom, akinek segítségével és autójával megérkeztünk az alapítványhoz, egyben a szállásomra, ahol "csak" 2+1 emeleten keresztül kellett cipekednem az említett "20 tonnás" bőröndömmel. A napi viszontagságok után örömmel vettem birtokomba kis szobácskámat, majd minimális kipakolás után tiszteletemet tettem a vezetőségnél, aki egy hórihorgas, nyúlánk emberke, Piotr személyében. Ha jellemezni kellene, a legtalálóbb kifejezés talán a csendes gyilkos lenne... No nem azért, mert olyan sorozatgyilkos feje van, szimplán csak olyan ember, aki néha mond valamit, néha kedves, néha olyan semmilyen, de valójában nem lehet tudni, mi is jár az eszében. Miután a tiszteletkör megvolt, elnézést kérve, délutáni csendes pihenőre vonultam.
A délutáni szundiból felébredve azon monfordíroztam, hogy nem ártana mégiscsak a helyi környezetet felmérni, legalább boltok szintjén, így megindultam a kijárat felé, ahol épp a főnökbe botlottam. A konditerembe igyekezett, a horvát önkéntes srác társaságában (aki másnap kedden már ment is haza, és amúgy már második alkalommal töltött el az alapítványnál 4 hónapot). Micsoda szerencse, gondoltam én, hisz semmi kulcsom nem volt az épülethez, s ha csak épp egy kicsivel később érkezem, az alapítvány foglya maradtam volna mindaddig, míg a főnökék vissza nem jönnek. (gondviselés 3 :)) De hál'istennek nem így történt, így rögtön az első nap meg is kaptam a szükséges kulcsokat.
Kedden, rövid kis tájékoztatót kaptam a főnöktől, miszerint a feladatom főként az lesz, hogy különböző iskolákban egy vagy több osztálynak prezentációt tartsak kis hazámról, ppt formájában és a ppt végén természetesen promotáljam az alapítványt az 1%-os kártyák kiosztásával. És igen, kb. ennyi, amit tennem kell, plusz még az egyéb spontán programok, amiket a főnök aznap talál ki.
No igen, mert ő egy kicsit olyan figura, aki szeret mindent az utolsó pillanatra hagyni, amit én pedig nagyon-nagyon nem szeretek. Így történt meg az is, hogy csütörtökön, amikor is először kellett prezentálnom, reggel fél 9-kor beszéltük meg, hogy akkor hogy is jutok valójában a Łodzon kívüli iskolába fél 11-re. Végülis, jobb későn, mint soha, no de azért mégis. (Bár legalább fejlesztem a spontaneitásom.)
No, még mi említésre való történt?
Szerdán, a szállástól egy olyan 10-15 perc sétányi időre levő templomban részt vettem a hamvazó szerdai misén. Hiszen a nagyböjt nagyböjt Lengyelországban is. Legnagyobb meglepetésemre tele volt a templom, és a hívek fele majdnem fiatal volt. Habár a misét nem értettem, azért lelkileg sokat adott, főleg, az akkor előttem álló másnapi prezentációs megmérettetésem miatti izgalmak leküzdéséhez is. Ami, hála Istennek nagyon jól sikerült.
Zgierzbe egy villamossal el lehet jutni, egy olyan jó 40 perces utazással. Az isteni gondviselés itt sem maradt el, hiszen a mellettem ülő fiatal hölgy szintén ott szállt le, ahol én, így megint csak nem kellett attól tartanom, hogy "túllövök a célon". Sőt, akkor azt még nem is tudtam, hogy az a hölgy abban az iskolában tanár, ahova nekem mennem kellett. Végig volt bennem egy olyan érzés, hogy ha már a megálló nevét megkérdeztem tőle, igazán megkérdezhettem volna az iskolához vezető útvonalat is, valamiért mégsem tettem. Így egy idős házaspárt kellett megkérnem, ahol a feleség nem, de a bácsika nagyon segítőkész volt, s el is kísért az iskoláig, ahol aztán összefutottam a villamoson már megismert tanárnővel. Az iskolában 2 diák már várt rám, szóval onnantól minden a legnagyobb rendben volt. 2 osztálynak tartottam összesen előadást, s mindkettőről nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy jól sikerült. A 2. osztállyal még képet is készítettünk, amit sajnos még nem kaptam meg. Szóval, sikerrel vettem az első akadályt, ami nagy megnyugvást adott nekem abban, hogy jóóó lesz ez a két hónap.
 |
| Az iskola Zgierzben |
Hiszen igen, voltak aggályaim. De inkább csak a szállást és a időtöltést illetően. Amint már mondtam, a főnök mindent az utolsó pillanatra szeret hagyni, így nehéz vele tervezni, ergo, nehéz az adott heti programomat is megtervezni. Szombaton például kitalálta, hogy még aznap délután elmehetnék Katowicebe, ugyanis az egyik ottani emberkének szüksége van promóciós anyagokra a másnapi programjához, így elvihetném azokat én, ha van kedvem. És akkor ott aludhatnék valahol, s ha úgy van, akkor még a fazon másnap lehet vissza is tud hozni Łodzba. És ezt úgy képzeljétek el, hogy mondta ezt kb. fél egykor, hogy akkor ebéd után útnak indulhatnék, azzal a vonattal, ami 13:55-kor indult a vasútállomásról. Aham... Persze, lett volna később is vonat, csak akkor még be kellett volna menjek Varsóba, és ott átszállni arra a vonatra, ami Katowicebe megy. Aham... S miután mondtam a főnöknek, hogy, bocs, de ezt most kihagynám, mert én jobb szeretek előre tervezni, s nem vagyok az a spontán alkat, akkor azt válaszolta, hogy dehát a spontaneitás jó és szükséges dolog. Igen, valahol ebben egyetértünk, s tudom is magamról, hogy lehetnék spontánabb, de azért mégsem külföldön vadidegen emberek között szeretném elkezdeni ezt a tulajdonságomat feltuningolni.
Így tehát itt maradtam Łodzban, s felfedeztem a sétáló utcát, majd egy "kiadós" ebédre betértem a manufaktura (a helyi pláza, elég komoly, kb. mint az Aréna a Keletinél) gyors éttermi részlegébe.
 |
| a lengyel "Aréna" |
 |
| szerintem nagyon tuti szemetes :D |
 |
| menő biciklitárolók |
 |
| "útjelzők" |
 |
| ha már minden olyan színes :) |
Visszatérve az aggályaimhoz, a másik, a szállás volt. No igen, ingyenes, ami mondanom sem kell, elmond mindent... Kicsit hideg, kicsit csöndes, de azért megteszi. Ami nagyon-nagyon rossz, hogy szinte mindenütt hideg van, és az ablakok sem záródnak rendesen. De, így legalább, nem kell a hűtőért egy egész szinten átvágnom, hiszen bőven megteszi az ablakpárkány is. És ami néha rossz, néha jó, hogy csak egyedül vagyok az egész épületben. Van, hogy a főnök is itt alszik, de azért mikor mindenki elment haza, s csak te vagy ott, egy lepukkant 2 szintes "szellemházban", az elég lehangoló tud lenni. Szerencsémre, csörgedezik egy kis remete vér az ereimben, így ez a magány, egyedüllét mégsem annyira borzasztó, mint amennyire lehetne. Legalább bőven van időm és lehetőségem gondolkodni az élet nagy dolgairól, vagy éppen csak egyszemélyes karaoke partit rendezni az alapítvány nappalijában.
 |
| Gdanska 29 |
 |
| a kuckóm képekben |
Hát így sikeredett az első hét, itt a kis gyufaárus lány alapítványnál.
Ez életem első blogbejegyezése, úgyhogy kérlek nézzétek el nekem az esetlenségét. Idővel talán belejövök, s a formalitásoknak megfelelő blogok fognak kikerülni a kezeim közül. Addig is küzdjétek át magatokat gondolataim szövevényes kuszaságain, remélem kitartó lelkesedéssel teszitek majd. :)
Ui:
Életem első önálló mosását is sikerre vittem! :D Igen, tudom, lehet ciki, hogy még csak most, de jobb későn, mint soha! :D Még a végén kész háziasszony válik belőlem a 2 hónap végére! ;)
